vitéz Horváth Lajos

lajos_bacsi.jpg

Vitéz, nyá. honvéd alezredes, évtizedeken át a Szent József Plébánia képviselőtestületének világi elnöke, műemlékek megmentője, hogy Békásmegyerről ennyit tudunk, nagyban neki köszönhetjük. Vele beszélgetett sokat Wittinger László…

Miután szeretném, hogy a Tisztelt Olvasó megértse életem mikéntjeit, fordulatait, illő, hogy megemlékezzem a családomról, ahonnan útnak indultam. Szüleim igen vallásos emberek voltak. Édesapám a napi munkakezdés előtt, reggel hatkor szentmisére ment. Csornán laktunk, ahol premontreiek tele­pedtek meg, és az atyák kora reggeltől sorban miséztek, így tudott apám misére járni már kora reggel. Egyébként véletlenül kerültünk Csornára, ugyanis édesanyám és édesapám Győrben laktak. Az öreg a győri bencéseknél érettségizett, ott, ahol harmincegy évvel később én is. Majd Fiumébe kerültek, ahol apám a Ganz-Danubius vállalatnál lett tisztviselő. Ott nagyon gyors karriert futott be, ugyanis ennél a vállalatnál, még a háború előtt, történt egy ménkű nagy könyveléstechnikai hiba, és sehogyan se tudtak a végére járni. Aztán pályázatot írtak ki, jutalmat is kilátásba helyeztek annak, aki megoldja. Az öreg is elkérte a papírokat, majd néhány nap múlva, tökéletes eredményt produkálva, bevitte. Jutalmul magasabb beosztásba helyezték, de nem élvezhette sokáig e tisztségét, mert kitört a háború, és elvitték katonának. Megsebesült és hazahozták ápolni, majd utókezelés gyanánt, mielőtt visszaküldték volna a frontra, Karánsebesre vitték egy szanatóriumba. Később ez lett a román király nyaralója. Édesanyám leutazott hozzá – apja vasutas volt, tehát ingyen utazhatott –, és ott összeházasodtak. Gyakorlatilag 1916-ig szolgált, mert ‘16-ban Przemysl mellett, Wladimir Wolins alatt orosz fogságba esett. Fogságban élte át a nagy orosz átalakulást, méghozzá állandó mozgásban. Ugyanis folyton megszökött, folyton elkapták, és mindig keletebbre vitték. A negyedik szökés után Vlagyivosztokban kötött ki. Négy évet töltött a Távol-Keleten, és aztán nem is tudott az „oroszvonal” mentén hazajönni, egy japán hajó vitte Amerikába, és onnan jött aztán haza.
Hogy került egy magyar hadifogoly japán hajóra?
Úgy, hogy ismét meglógtak, és egy japán halászhajó vitte őket Japánba, onnan már hivatalos menekültként Amerikába. De elmesélek egy-két történetet a fogságból: télen a fényes-fekete szurokból gombot készítettek. Aztán az orosz tisztek felvarrták a fehér zubbonyukra – igen jól nézhettek ki –, csak azzal nem számoltak, hogy a nyári időszakban ez a szurok megolvadhat. Meg is olvadt, szépen ráfolyva a fehér zubbonyra. Az ostobák! Meg a teázás. Azt ihattak nyakra-főre, de cukrot nem kaptak hozzá. Ezt úgy oldották meg, hogy sze­reztek egy darab kockacukrot, azt egy madzaggal a lámpára kötötték, és amíg itták a teát, nézték a himbálódzó cukrot, és elképzelték, hogy a tea édes…Azért volt valami jó is ebben a fene fogságban! Ugyanis a fogolytáborban volt egy csomó közgazdasági egyetemi tanár. Így az öreg ott elvégezte a közgazdasági egyetemet. Aztán nagy nehezen hazakerült. Fiumébe nyilván nem mehettek vissza, állás nem volt. Ekkor fölkereste régi osztálytársát, akiből bencés tanár lett – engem is tanított –, Pammer Odilót, tudna-e segíteni. Ő ugyan állást nem tudott adni, de a fivére kertészkedett, és a terményeket a Deák Ferenc utcai boltjában árulta. Ide vette föl eladónak. Később aztán több állást is megpályázott, így lett Csornán egy mezőgazdasági rt. könyvelője. Ez egy nagykapitalista vállalkozás volt, több megyei nagybirtokos és üzletember alapította ezt a céget, melynek csak Csornán 16 alkalmazottja volt. Így kerültünk Csornára, egy éves voltam ekkor. Apám rövidesen főkönyvelő lett, majd két év múlva igazgató. Na, akkor jól ment neki: vállalati kocsi sofőrrel, jó fizetés. De jött a gazdasági válság, és a részvényesek megijedtek. Tudniillik ezidőtájt vezették be Gömbösék a „bolettát”, vagyis azt a mezőgazdaságot érintő rendeletet, hogy a gabonáért előre odaadták a pénzt a parasztoknak. Ennek a mezőgazdasági rt.-nek viszont sok kintlévősége volt, hiszen hitelbe adták a mezőgazdasági gépeket. Viszont a bolettás világban tilos volt a tartozásokat behajtani a parasztoktól, mondván, majd ha túl leszünk a válságon, úgy 10-15 év múlva úgyis visszafizetik a hitelt. A részvényesek tehát, miután a pénzüknél voltak, nem akartak több rizikót, felszámolták a vállalatot. Apám így hirtelen munka és kenyér nélkül maradt, de a cégtől végkielégítést kapott, ha nem is pénzben. Megkapta ugyanis a teljes raktárkészletet, s ekkor lett önálló kereskedő. Apám Csornán köztiszteletben álló személy volt: elnöke volt a Frontharcos Szövetségnek, vitézi hadnagy is volt saját jogon, hiszen a háborúban két­szer kapott tiszti nagyezüstöt. Bár hangoztatta, hogy a hazáért harcolni kötelesség, ezért külön kitüntetés nem jár, de Somogyvári Gyula végül is rábeszélte, legyen vitéz.
Somogyvári Gyulát ebben az időben küldték Csornára, legyen képviselő, mert eddig csak a Legitimista Pártnak volt képviselője – Schlachta Margit. Egyébként Csornáról származik Áder János képviselő úr is, és a szomszéd falu – Bősárkány – szülötte Pozsgay Imre. Csorna zsíros paraszt falu volt, és ezek a gazdák nem annyira a mezőgazdaságból, pontosabban a gabonatermesztésből éltek, inkább az állattenyésztés volt fő jövödelmi forrásuk. Hiszen ott volt a lecsapolt Hanság, amit még Mária Terézia parancsára kezdtek lecsapolni, és ez igen gazdag takarmány-forrásnak bizonyult. Egy jó gazdának például 36 lova is volt. A faluban két uradalom volt: az egyik a premontreiek birtoka, a másik az Esterházyaké. Itt persze földművelés is folyt. Csorna egyik fele a cselédek lakóhelye volt, ők dolgoztak e két uradalom valamelyikében, a másik részt a kisnemesek tették ki, ők voltak az állattenyésztők. Hiszen nekik volt erre elegendő pénzük. Csorna ezidőben nem volt város, hanem nagyközség, de ennek is oka volt. Ez az ok a magyar gondolkodási mód: ha város lett volna, akkor polgármester is kellett volna választani, aki aztán a várostól fizetést húz. Így elegendő a bíró, akinek nem jár fizetés. Apám egyik legjobb barátja, Nagy Sándor is premontrei volt. Ő vezette az uradalmat, több ezer holdon gazdálkodtak. Nagyon sokat segített rajtunk a nehéz időkben. Mindennapos vendég volt nálunk, délutánonként jött kártyázni. Legtöbbször tarkliztak, ami az alsós nevű játékhoz hasonlít valamennyire, de más elfelejtettem, miként kell játszani. Egy füzetbe jegyezték föl éveken át az egyes partik eredményét, hogy aztán ki fizetett kinek? – azt nem tudom… A premontreiektől kaptunk üres helyiségeket, gyakorlatilag a prépost házát, üzlethelyiségünk is a régi rendházban volt.. Apám mezőgazdasági eszközöket, gépeket árult, de elég gyengén ment az üzlet. Később némi javulást jelentett, hogy a helyi főszolgabíró segítségével engedélyt kapott tüzelőanyag forgalmazására. Igaz, ez is inkább télen lendített az üzletmeneten. Mikor tehát Somogyvári Gyula rábeszélésére jelentkezett a Vitézi Széknél, minden teketória nélkül felvették, hiszen jóval több kitüntetése volt, mint amennyi kellett. Vitézi telket azonban nem tudtak adni, mivel Sopron megyében nem voltak már vitézi telkeknek alkalmas területek. Ezért ecetgyártási engedélyt kapott. Ez kedvező volt, hiszen akik így kaptak engedélyt, azok adómentesen kapták az alapanyagot, vagyis a szeszt. Ezután feljött Óbudára a Leipzigerhez – az óbudai szeszgyár valamikori tulajdonosához,- és megvett tőle 12 kádat az ecet gyártásához Ezek magas kádak volta, amibe az ecetgyártáshoz szükséges bükkfa forgácsot tettek. Erre telepítették az ecetbaktériumokat. Erre aztán szeszt öntöttek, majd ezt a műveletet óránként megismételték. A szeszt apám a Győri Szeszgyárból kapta eredeti csomagolásban, amit csak a fináncok nyithattak ki, nehogy visszaélés történjen. Persze, azért ők is mindig hoztak magukkal egy kisebb fajta demizsont… Mint említettem, a győri bencésekhez jártam iskolába. Tanulni sok időm nem volt, annyira el voltam foglalva egyéb teendőkkel. Állandóan cserkészkedtem, a Vályi Húgó által vezetett tisztképző tábort is elvégeztem, s így mindenféle vezető is voltam: őrsvezető, rajvezető, stb. Emellett tagja voltam iskolánk irodalmi körének és persze a Mária-kongregációnak is. Este tanultam. Bizonyos értelemben isteni adottság volt, hogy jó felfogóképességgel rendelkeztem, ha az órán odafigyeltem, hamar megragadt bennem a tudnivaló. Ha emellett a tanár is jó volt, mert azért voltak gyönge képességűek is. Egyetlen dologhoz ragaszkodtam, cserkész mivoltomból eredően, addig nem mentem aludni, amíg a matekot meg nem oldottam! (A cserkész híven teljesíti kötelességeit…) Kivétel ebben akkor volt csupán, ha hajnali háromig sem tudtam megbírózni vele. A Győri Bencés Gimnáziumban érettségiztem le, eközben – 1938-ban – 17. életévemet betöltve, mint várományost, vitéz Nagybányai Horthy Miklós vitézzé avatott.
A következő évben beadtam a felvételi kérelmemet a Ludovikára. Viszont elég nagy probléma volt, hogy államköltséges helyre nem kerülhettem, a fizetős hely pedig olyan drága volt – 1500 pengő havonta –, hogy azt édesapám nem bírta előteremteni. Egyébként kevesen tudták ezt a pénzt megfizetni. Tehát nem voltam jogosult. Ehhez az kellett, hogy valaki katonacsaládból származzon, vagy legyen az apja köztisztviselő. Szerencsém volt, mert az Akadémia akkori parancsnoka, Kisbarnaki Farkas Ferenc, édesapám ezredtársa volt: 18. Soproni honvédek voltak. Édesapám hadapród őrmester volt akkor, Kisbarnaki pedig hadnagy. Abban az időben a hadapród őrmesterek már tisztnek számítottak és a tiszti étkezdébe jártak étkezni.
Régi ismeretségüket fölújítva elment Farkashoz és megkérte, valamiképpen vegyék föl a fiút államköltséges helyre. Kisbarnaki megígérte, hogy megpróbálja, és azt mondta, hogy felvételizzek kiválóan és akkor jutalom gyanánt fölvesznek államköltséges helyre. Ezzel a tervvel ment el a miniszterhez, mert hadügyminiszteri engedély kellett ahhoz, hogy valakit soron kívül államköltséges helyre fölvegyenek.
A fölvételitől nem féltem, mert jelesre érettségiztem. Egyetlen dolog volt, amihez abszolút nem értettem: az ábrázoló geometria. Az a nyaram ráment az ábrázoló geometria tanulására. Édesapám fölkérésére egy Karteszi nevű tanár, aki a győri Reálgimnáziumban tanított – később Debrecenben lett egyetemi tanár – foglakozott velem. Két hónap alatt megtanultam a négy éves anyagot! Az eredmény az lett, hogy külön megdicsértek ábrázoló geometriából…
Aztán az Akadémia… hát, nem nagyon tetszett nekem, nem mindenben voltam megelégedve azzal a szellemiséggel, ami ott volt. Osztott volt az osztály. Két társaság volt az osztályban. Tudniillik minden katonai főreálnak volt egy osztálya. Az „a” osztály azoké, akik a kőszegi Főreálból jöttek. A „b”, akik Pécsről. A „c” a soproni Főreálból. Magyarországon ez a három katonai Főreál iskola volt. Akik ott érettségiztek, automatikusan jöhettek az Akadémiára. Semmiféle fölvételit nem kellett produkálniuk ezeknek a „zögereknek”. Az osztály másik fele a polgári életből, polgári gimnáziumból jött. Fölvételi vizsgával jutottak be az Akadémiára. Mint mondtam, kettéoszlott az osztály. Nem is a bajtársiassággal volt a baj, de a szellemi életben messze magasabb szinten voltak a polgári életből jött diákok, mint azok, akik valamelyik katonai Főreálból. Persze, akadtak kivételek, egészen kiváló tehetségek, akik aztán osztály-elsők, másodikak, harmadikak lettek az Akadémián. Barátkoztunk is egymással, de azért azok inkább más társaságba jártak, mint mi. Kisbarnaki Farkas volt az Akadémia parancsnoka, mint már említettem, aki pillanatnyilag Teleki Pál után a főcserkész lett. Úgyhogy nekem ezen a vonalon is volt a Farkassal külön összeköttetésem, illetve kapcsolatom. Volt egy egyesületünk, a „Ludovikás Levente” – az általa kiadott újságból talán a padláson van is egy példány –, ami a cserkész szellemet igyekezett átszőni a katonai szellemiséggel. Minden nyáron elvitt bennünket őrsvezetői táborba, a Hárshegyre, ahol már kiképzőkként foglalkoztunk a fiatalabb cserkészekkel. Kisbarnaki Farkast abszolút kiváló embernek tartom, mindenfélét összehazudnak róla, hogy háborús bűnös, meg ilyenek… Egy szó sem igaz az egészből. Kiváló katona volt, igen magas erkölcsi színvonalon. Azóta a Jóisten már magához vette, nyugodjék békében!
Az igaz, hogy valóban Szálasi bízta meg a kitelepítési kormánybiztos feladatkörével. Az oroszok elől menekülő családok ügyei tartoztak hozzá, neki kellett részükre szállást, ellátást, egyebeket biztosítani. Mikor szolgálatba szólított engem, hadtestparancsnok volt. Később altábornagy lett, majd Szálasi léptette elő vezérezredessé. Emiatt kiáltották ki később nyilasnak. Pedig erről szó sem volt, abszolút nem egyezett a véleménye Szálasiéval. Egyébként szerencsétlen, szomorú élete volt. Leánya meghalt, fia hősi halált halt a háborúban, felesége is korán meghalt. Ő maga – ha jól emlékszem – 1978-ban halt meg, nagyon idős volt már. Egyébként József főherceg után ő lett a Vitézi Rend főkapitánya. Megjegyzem, hogy József főherceg, aki a most is élő József Árpád nagyapja, az egyetlen táborszernagy volt a Monarchia hadseregében. Elvileg trónörökös is volt. Ha nem lett volna Magyarországon jogfolytonos a királyság, akkor magyar király, cseh király, és természetesen osztrák császár lett volna, de hát nem került rá a sor, mert a boldog életű IV. Károly közvetlen rokonsági ág révén lett trónörökös, Rudolf öngyilkossága után.
A Ludovikát 1942. június 18-án végeztem hadnagyként, kiváló eredménnyel. Az ezt igazoló bizonyítványom itt lóg a szobám falán, Kisbarnaki Farkas Ferenc aláírásával. Győrbe szerettem volna kerülni csapatszolgálatra, a Győri 4. sz. Gyalogezredhez, elsősorban. Másodsorban a Soproni 18-sokat jelöltem be, és harmadsorban a Szombathelyi 5. sz. Gyalogezredet. Győrbe nem kerülhettem, mert oda Ruby Gyurka barátom került. A legjobb barátom volt. Sopronban érettségizett a Bencés gimnáziumban, a Ludovikán osztálytársak voltunk. Barátságunk sajnos nagyon rövid ideig tartott, mert egy évvel azután, hogy végeztünk, a frontra vezényelték és ott a Hazáért hősi halált halt. Végül Szombathelyre kerültem, a Szombathelyi 5-ös sz. „Mátyás király” Honvéd Gyalogezredhez, másik két osztálytársammal, vitéz Balogh Ádámmal és Nemes Ödönnel. Ádám is azok közé tartozott, akiket úgy csúfoltak, mint engem: a „cserkész”. Igen jó barátom mind a mai napig, jelenleg Bad Ischl-ben él. Szombathelyen a II. zászlóaljhoz kerültem, amely Körmenden állomásozott. Ott lettem századparancsnok. Nem volt nagy az a laktanya, úgy kétszázan lehettünk benne. Nevezetes esemény volt Körmenden az úrnapi körmenet, amit mi a díszszázaddal kísértünk. Közvetlenül az Oltáriszentség mögött vonult – négy gyermeküket kézen fogva – a Batthyány-Strattmann család. A később boldoggá avatott hg. Batthyány-Srattmann László szintén László nevet viselő fia haladt elöl, aki akkor a Major Domus (itt: a hitbizomány örököse) volt. Az első fiú – Ödön – meghalt, ő lett volna az utód. A második és harmadik leány után negyedik gyermekként következett László. Egyébként ő is szemorvosként ténykedett, de érdekes, különleges hobbija volt: az órásmesterség. Jártam a kastélyban, az órásműhelyében, Hát azt elmondani nem lehet, mi mindent láthatott ott az emberfia! Amúgy fantasztikusan gazdagok voltak. Többek között a környék erdői is a birtokukhoz tartoztak. A Körmenden állomásozó tiszteket szívesen és bármikor beengedte a birtokára. Évente egyszer Körmenden tartották a vadászlovaglást, ami után meghívást kaptunk a kastélyba, vacsorára. Jöttek az inasok, egyenként hozták oda nekünk a mosdótálakat a székeinkhez, s olyan csodálatos felszolgálásban volt részünk, mint életemben még soha!
Körmenden történt meg velem az is, amire azért annyira nem vagyok büszke: lerepültem a lóról. Abban az időben a hadsereg kötelezte a nagybirtokosokat, hogy „vállalkozó lovat” tartsanak. Ez azt jelentette, hogy egy olyan hátaslovat kellett tartani mindegyiknek, amelyik, ha behívják katonának (a lovat! A szerk.), akkor szolgálatba kell lépnie. Békeidőben is bevonultatták ezeket a lovakat, hogy szokják a parancsszavakat, a szabályokat, a fegyelmet. Így lett Zsigray grófnő „vállalkozó lova”, az én hátaslovam. Egy gyönyörű, sárga kanca volt, csodálatosan ugrott. No, történt, hogy a katonák akadályokat állítottak, gyakorlás céljából. Én az egyik, elég magasra épített akadályra rálovagoltam, és mikor a ló ugrani akart, a bokorból kiugrott egy nyúl. A ló hirtelen lestoppolt, én pedig – kezemben a kantárral – fantasztikusan szép ívben, átröpültem az akadályon…
Sajnos ezt a lovat később egy baleset miatt, minek következtében combcsontja eltörött, le kellett lőni. Körmenden aztán nem sokáig voltam, mert ahogy a Délvidék visszakerült Magyarországhoz, a mi zászlóaljunk kapta azt a feladatot, hogy megszálljuk Muraszombatot és környékét – a mai Szlovéniában. Muraszombatra gyalogmenetben vonultunk, a csodálatosan szép, zalai dombok között. A zászlóalj-parancsnokság Muraszombatban székelt, egy iskolában, ugyanis ott a jugóknak nem volt laktanyájuk, úgyhogy katonai létesítményekben szűken voltunk. Egy századot a városban helyeztek el, a miénket viszont Battyánfalvára szállásolták el, ez egy kastély volt, 3 km-re Muraszombattól. A kastélyhoz tartozó majorság egy Bajorországba elszármazott Batthyány grófnőé volt, a kastéllyal és az ahhoz tartozó birtokkal együtt. A grófnő nem élt itt, de a kastélyt fönntartotta magának, s az ügyek vitelére egy intézőt tartott. Egyébként csodálatos kocsi gyűjteménye volt – én csak kocsimúzeumnak hívtam –, ahol remekmívű hintók sokasága volt látható. Egy közönségesebb, hétköznapibb hintót igénybe is vettünk, azzal jártam be Muraszombatra. Nem sokkal később a parancsnokunkat, egy főhadnagyot, kivitték a frontra. Volt neki egy gyönyörű, fekete ménje. Fantasztikus állat volt, rettenetesen erőszakos, nehéz volt lovagolni. No, ezt rám hagyta a főhadnagy úr. Nem sokkal később valami díszelgést tartottunk a főtéren, Muraszombatban. Én ezen a fekete lovon ültem a század élén. Alig bírtam tartani. Díszlépésben ment a ló, de a kantárt olyan rövidre kellett fognom, hogy a szája habzott. De csak egy kézzel tarthattam a kantárt, hiszen a másik kezemben a kivont kard volt. Mikor a tribün elé értem, furcsa koreográfiát figyelhettek meg a nézők: a kivont karddal hol a ló farára csaptam, hol tisztelegtem vele. Így, felváltva. Azt hitték, az ütleg része a „szertartásnak”… Miután túljutottunk a közönségen, eleresztettem a lovat, az pedig végig vágtatott velem egész Muraszombaton, egyik utcából ki, a másikba be…
Battyánfalván külön életet éltünk. A legénységet a kastély földszintjén szállásoltuk el, a tisztek az emeleten laktak. A legénység újoncszázad volt, benne egy szakasz öreglegénnyel. Abban az időben, a honvédségben általános volt, hogy minden újonc századhoz egy szakasz nemzetiségi legénységet is adtak. Nekem ruszinjaim voltak – őserejűek! Igen becsületesen szolgáltak, de kezdetleges emberek voltak, a legtöbbje írástudatlan. Úgy kedveltettem meg magam velük, hogy egy Rózsa bácsi nevű, nyugdíjas tanárt, heti három alkalommal elhozattam, és ő két órát foglalkozott ezekkel a ruszinokkal, megtanította őket magyarul írni, olvasni. A legtöbb igen szépen meg is tanulta nyelvünket.
Mikor az előző századparancsnokunk, a főhadnagy a frontra került, egy másik főhadnagy lett a századparancsnok. Bár inkább helyőrségparancsnoknak kellene mondani, hiszen kicsi helyőrség voltunk, noha egy géppuskás szakasz is tartozott még hozzánk.
Sokat jártunk Muraszombaton hivatalos ügyek miatt, de néha szórakozni is be-bejártunk, mi több, lányokkal is ismerkedtünk. Majd ezt a főhadnagyot is a frontra vezényelték, és én lettem a századparancsnok. Volt két beosztottam – két évfolyamtársam. Az egyik, Pék Pali, csendőr volt. Abban az időben az Akadémián a csendőrök a gyalogságnál tanultak, és mikor gyalogsági hadnaggyá avatták őket, még két évig kellett csapatnál szolgálni, és utána mentek vagy a jogi egyetemre, vagy olyan csendőri szolgálatba, ahová nem kellett jogi végzettség.
Egy nagyon csinos kislánynak, Pipinek udvaroltam. A körorvos lánya volt, és a papáját Grandieux Szilviusznak hívták, minthogy francia származású volt, de magyarnak érezték magukat. Szerencsétlen Szilvi bácsit ’44-ben a bevonuló szerbek brutális módon, állati kegyetlenséggel ölték meg csak amiatt, hogy hozzá magyar honvédtisztek jártak néha vendégségbe. Muraszombatban, egy kis téren mellmagasságig beásták, és addig hagyták ott, amíg elpusztult. Amúgy áldott jó ember volt, ha éjjel kopogtak be hozzá, hogy menjen el a legszegényebb kódishoz, mert rosszul érzi magát, azonnal fogta a táskáját és ment. És ilyen kegyetlen halállal kellett meghalnia.
Hasonló módon bántak el Benkóval, a húsgyárossal, aki annak idején a híres Benkó-féle sonkát, szalámit készítette Muraszombatban. Őt is elásták, és így halt meg. A fia Magyarországra menekült, ő mesélte el nekem. Pipivel sokáig tartottam a kapcsolatot, de amikor a frontra vezényeltek, ő otthon maradt, majd később férjhez ment egy szentgotthárdi jogászhoz. Tehát megkaptam a frontbehívót az ezredparancsnokságtól, készülni kellett, mert rövidesen útnak indítottak a hadműveleti területre.
Legelébb is Kőszegre kellett mennem, ott csatlakoztam a 35. sz. Gyalogezredhez. Ez a gyalogezred úgynevezett „iker ezrede” volt a doni áttörés alkalmával szétvert 5. Gyalogezrednek. (Egyébként minden gyalogezrednek volt iker ezrede, ezek számozása mindig harminccal kezdődött.) Kőszegen gyülekeztünk mindannyian, akik a frontra készülődtünk, és ez a fölkészülés két hétig is eltartott. Addig ugyanis össze kellett szedni a szétvert 5. Ezred maradékát. Volt egy legényem, akit úgy hívtak: Horváth Gyuri. Megkérdeztem tőle: „Kijössz-e velem a frontra?” Ugyanis nem volt benne az utazók névsorában, tehát ha akar, itthon is maradhat. Ő azonban jönni akart: „Nem engedem el a hadnagy urat egyedül. Még valami baja esnék.” Egy évvel volt öregebb, mint én. Aztán megindultunk. Kárpátalján mentünk keresztül, a Pribet melletti vasútvonalon, át Galícián, a frontra. Engem eredetileg Kievbe indítottak, hisz akkor Kiev még a miénk volt. Ám mire odaértünk volna, a város már nem volt a birtokunkban. A vonatszerelvénnyel Gomelig jutottunk el. A háború első ronda élménye itt várt rám. Álltunk a pályaudvaron, várva, hogy továbbvigyenek. Az oroszok Sztalin-gyertyákkal lődöztek, úgyhogy nappali világosságban úszott az egész pályaudvar. A városba mindenfelől befutó sínpárokat töltésekre építették. No, a borzasztó az volt, hogy nem volt sehol lehetőségük a katonáknak, hogy dolgukat elvégezzék, hát a töltések oldalában tették… Na, ezek elől a Sztalin-gyertyák elől persze valami kis védelmet csupán a töltések jelentettek egyedül. Képzelheted, ott hasalni a telepiszkított töltésoldalban…
Később alig győztünk kimosakodni. Történt azonban más is. Mikor a szerelvény elindult otthonról, hadműveleti területre, három olyan vagont csatoltak hozzánk, amiken a doni katasztrófából kimenekült katonák voltak. Ezek keményen kivették a részüket abból a szörnyűségből! Nos, egyik nap befutott Gomelbe egy német szerelvény, vágásra érett disznókkal. A mi szerelvényünkről leugrott egy ilyen veterán, egy frontot megjárt katona, és fölmászott a sertés-vagonra, majd egy éles bajonettel lekanyarított egy jókora darabot az egyik disznó combjából. Rettenetesen megbotránkoztatott ez a dolog engem, hiszen szúrta volna le, de így? Ahogy onnan lemászott, odamentem és lekevertem neki egy hatalmas pofont. Valamit morgott a bajusza alatt, de nem értettem. Később följelentett a szerelvény parancsnokánál, egy őrnagynál. Az magához rendelt kihallgatásra, mondván, hogy az ilyen fiatal tisztecskék hogy’ jönnek ahhoz, hogy frontharcos öreg katonákat pofozzanak? Magyarázkodni persze, nem lehetett. Annyit mondtam csupán, hogy olyan dolgot művelt, amiért most is megpofoznám, miután az őrnagy úr figyelmeztetett. „Csak rá ne fizessen!” – hangzott a válasz. Este szolgálatban voltam. Ez a katona, akit fölpofoztam, őrségben volt. Mikor ellenőrizni mentem, rám kiáltott: „Állj! Ki vagy?” Megmerevedtem. Hallottam, ahogy csőre tölti a puskáját. „Jelszó?” Megmondtam, de közben bizony fohászkodtam, mert nem tudhattam, hogy lő, vagy nem lő? (Tudni kell, hogy sok katona halt meg hadműveleti területen „ismeretlen módon”. Ezek legtöbbje ellenőrzés közben lelte halálát…) Aztán nem lőtt. Gomelből tovább indultunk, megkerültük a Pribet környéki mocsarakat, majd jóval Minszk után kiraktak bennünket. Itt állomásozott a 9. Könnyű Hadosztály. Jelentkeztem a hadosztály-parancsnokságon, ahol egy Németh nevű vezérkari ezredes volt a hadosztály parancsnoka. Őszintén megmondta, hogy csalódottan fogad engem, mert egy tapasztaltabb, idősebb tisztet várt, hiszen egy tartalékokkal, nehézfegyverekkel megerősített gépkocsizó század parancsnokát kell váltanom. Ez a parancsnok Perjés Géza főhadnagy volt, a későbbi neves hadtörténész. Ő azt mondta: „Ideiglenesen vedd át a század-parancsnokságot, amíg nem tudok más valakit odatenni. Tehát ne számíts arra, hogy a tiéd marad a század.” Így vettem át a század parancsnokságát. Perjés Gézával egyébként hamar összebarátkoztam. Egy alkalommal megkérdeztem őt: „Mondd, mit kell tennie az embernek, hogy ne féljen?” Géza ezt válaszolta: „Tudod, nekem az volt a módszerem, hogy amikor az első puskalövést meghallottam, elkezdtem parancsokat osztogatni, és így nem értem rá önmagammal foglalkozni.” További megjegyzéseire is emlékszem. Például egyszer megjegyezte, hogy a legénységet szeretni kell. ”Ha rohamot vezényelsz, Lajos, állj előre. Ha visszavonulót rendelsz el, légy a legutolsó.” Persze, ezek számomra nem voltak új dolgok, hiszen ezek amúgy is elveim közé tartoztak. Gézától elbúcsúztam, és ott maradtam egyedüli század parancsnokként. Hamarosan a század is elfogadott.
Igen, a század elfogadott, de azért ehhez valamit le is kellett tenni az asztalra. Igaz, a bizonyításra bőven nyílik alkalom háborús időkben, frontszolgálatban. Odaérkezésünk után körülbelül két héttel fontos feladatot kellett végrehajtanunk. Az akció parancsnoka a hadosztálynál lévő, huszárszázadnál szolgáló, huszárőrnagy volt. Engem a századommal nem szívesen engedtek el, hiszen mi voltunk a tartalék. De hát kellett az ember, mert igen sok volt a környéken a partizán, azokat kellett kifüstölni. Bekerítettünk egy jó nagy területet, sokat elkaptunk közülük, sok meglépett, de az elért eredmény igen jó volt: a környéket nem háborgatták tovább ezek a nyavalyások. Mikor a vállalkozást lefújták, ez a huszárőrnagy melegen gratulált nekem, s a hadosztályparancsnokságnak írt jelentésében is megemlített. A hadosztályparancsnok kihallgatásra rendelt magához, gratulált, hiszen hadműveleti sikerként értékelte a terület partizánoktól való megtisztítását. Majd hozzátette: „Természetesen visszavonom a szavam, nem teszek senkit a helyedre. Tiéd a század!” Végül is oly nagyra értékelték, amit századparancsnokként tettem ebben a hadműveletben, hogy fölterjesztettek lovagkeresztre. Lényegében tehát így kezdtem el a frontszolgálatot, ez volt a tűzkeresztségem. Érdekes helyzet volt egyébként, hiszen megszállóként voltunk jelen, a partizánok természetesen ellenségeink voltak, de a helybéliek nem…
A vasút őrzése volt a feladatunk mintegy másfél hónapig, amit a németekkel karöltve végeztük. A vasútállomáson volt az én harcálláspontom. Ugyanott volt egy német őrnagy a katonáival. Evvel az őrnaggyal nagyon jó barátságba kerültem, még a Szilvesztert is együtt ünnepeltük. Italban nem volt hiány, annál inkább az ennivalóban. Azt már Muraszombatban megtanultam, hogy amit lehet, azt mindig be kell gyűjteni!
Hogyan? Például: ha a németek visszavonulása gyors volt, rendszerint hátrahagyták az élelmiszer raktárakat. Mi pedig csak nem hagyhattuk, hogy az oroszok kezére kerüljenek… Volt egyszer, hogy egy tele szekér mákkal lettünk gazdagabbak. A valamikori Pannónia Szálló főszakácsa volt a század szakácsa. Olyan tortákat sütött lehetetlen dolgokból, hogy el se lehetett képzelni! A legénységnek is kitűnő ebédeket főzött a gulyáságyúban, érthető, hogy ragaszkodtak hozzá!
Kovelnél keveredtünk először harcba az oroszokkal. Előbb csak körbe vették a várost, majd rettenetes tömegben özönlöttek be, szállták meg Kovelt. Mi fokozatosan vonultunk vissza a vasút mentén. Nem messze a város határától volt egy őrház, oda rendeltem gyülekezőt a századnak. Itt teljesített szolgálatot egy ejtőernyős őrmester – kiváló katona volt –, akinek az volt a feladata, hogy addig tartsa ezt a helyet, amíg a teljes század oda nem ér. Sikerült is veszteség nélkül kivonulnunk a városból. Ám az ezredparancsnokom rám telefonált, hogy az ezredparancsnokság épületében, a szobája íróasztalán felejtette a jegyzeteit. Az épület a város közepén volt. Na, menjünk be érte, mert azok fontos iratok. Fogtam a legényemet, meg két tisztest és visszamentünk. Véletlen folytán az épület üres volt, bejutottunk, mindent fölforgattunk, de nem találtunk semmit. Szerencsésen visszatértünk, majd jelentettem telefonon, mi az eredmény. Nincs semmi baj, volt a válasz, mert közben a papírokat megtaláltam a táskámban.
Volt nekem egy rózsafüzérem, amit állandóan a jobb zsebemben tartottam. A fronton, ha összecsapásra került a sor, első dolgom volt ezt a rózsafüzért a csuklómra tekerni. Így intézkedtem, így harcoltam és – meggyőződésem szerint –, így éltem túl a szörnyűségeket. Az oroszok irtózatos tömegben nyomultak előre, mi pedig kénytelenek voltunk hátrálni. A lőtávolságot azonban tartani tudtuk, így képtelenek voltak kárt tenni bennünk. Gyalog vonultunk visszafelé, mindenen keresztül. Nekem ugyan volt lovam, de nem ültem föl rá, többek között azért, nehogy elaludjak. Nappal kevesebbet mozogtunk, éjjel annál többet. Egy hatalmas mocsár vidéken vezetett az út, Pripetytől dél felé, ezt az utat még az oroszok építették „Sztálin betonból”. Nehogy valaki autópályára gondoljon! Ez ugyanis azt jelentette, hogy ménkű sok fenyőfát vágtak ki, sorban lefektették, kicövekelték, végig, a mocsáron keresztül. Na, ezen az úton zötykölődtünk napokon át. Az ezredparancsnokság igénybe vette egyetlen teherautónkat, így nekünk csak a szekerek maradtak, azok kerekei pedig rendesen törtek a rettenetes út miatt. Végre elértük Ruszkot, ahol tábort vertünk. Nem sokáig pihenhettünk, mert kitalálták, hogy menjünk át Galíciába, és ott szálljuk meg azt a védvonalat, aminek a nevét sajnos elfelejtettem, de nem az Árpád-vonal volt. Erre azért volt szükség, hogy az előretörő oroszokat megállítsuk, legalább addig, amíg a németek rendezni tudják soraikat. Ugyanis szerencsétlenek a sztálingrádi vereség után elég rendezetlenül vonultak vissza.
Nos, ez a vonal még az első világháború idején készült, teljesen ép állapotban volt, mintha ma csináltuk volna. Fejmagasságig futott és még a bunkerek is megvoltak, szép gerendázattal, asztallal, a fal körül futó padokkal. Egy hegyoldalban volt ez az egész, amit félig erdő borított. Az erdő szélén volt ez az árokrendszer. Lejjebb, a völgyben feküdt egy kis falu, és a falu túlsó oldalán kezdődött a szemközti hegy, ahol az oroszok fészkelték be magukat. Vagyis ez a falu a harcoló felek közt feküdt, mondjuk középen. Ide jártak tejért az embereim. Egyszer a tejes asszony rászólt a legényemre, hogy ne vigyék el az összes tejet, mert az oroszok is idejárnak, és ha nekik nem tud adni, lelövik.
Harcálláspontunk tehát a falu felé lejtett. Előttünk – óriási területen –, málnás volt. Egyszer lementem málnát szedni, mikor csörtetést hallottam a málnabokrok között. Leguggoltam és a pisztolyomat kibiztosítottam. A csörtetés nem halt el, lassan fölemelkedtem, hogy lássam, hány orosz van velem szemben. De nem oroszok voltak, hanem egy ménkű nagy medve, ő is málnázott. Teljesen fölegyenesedtem, a medve szintén. Pillanatig egymásra meredtünk, majd a medve egyet ordított és elszaladt a falu felé. Én is ordítottam, de én a mieink felé futottam…
Az orosz tüzérség egyébként állandóan szórakoztatott bennünket. Borzasztó nagy lövegeik voltak, 21-es, 28-as, a legkisebb is 15-ös volt. Egyszer jött egy ilyen lövedék iszonyatos sivítás közepette. Gyurival kint álltunk a harcálláspont mellett, a nyílt terepen. Hallottam ezt a sivítást, rákiáltottam, hogy hasra! Azonnal elfeküdtünk, úgy 4-5 méterre egymástól. Kettőnk közé vágott a gránát, szólt is akkorát, majd meg süketültünk, de semmi bajunk nem lett, csupán a karórám állt meg a légnyomástól. Ugyanis a holt-térben feküdtünk, meg a rózsafüzér is a csuklómon volt… A Szűzanya mindig vigyázott rám. Most is.
Nohát, ott harcolgattunk, támadtak az oroszok rendületlenül, mi meg mindig visszavertük őket. Aztán jött a parancs, hogy el kell foglalni valami Makowicze nevű magaslatot, ahol majd tüzelőállást kell létesíteni, és a gerincvonalat onnan ellenőrzés alatt tartani. A terv szerint az egész hadosztály támadott, az én századomat középre rendelték. Hajnalban indultunk.
Természetesen a hajnali támadást már előző este előkészítettük. Amennyire csak lehetséges volt, előrementünk, a fák, bokrok takarásában lopakodva. Aztán lefeküdtünk és vártuk, hogy világosodjon, ugyanis ez a legalkalmasabb pillanat a támadásra, mert ez az az időszak, amikor a leggyengébb a figyelem. Ezt akartuk kihasználni. Én egy kisebb domb mögé húzódtam, ezt véltem fedezékül a legalkalmasabbnak, ha netán lőnének az oroszok. Aztán egész éjjel valami iszonyú bűzt éreztem. Teljes szélcsend volt, és ez a szag ott terjengett a kis domb környékén egész hajnalig. Amikor világosodni kezdett, akkor vettem csak észre, hogy alig egy-két méterre tőlem feküdt egy „fekete arc”. Így hívtuk az elesett, de temetetlen holtakat…
Kora hajnalban megindult az általános támadás, igen erős tüzérségi támogatással, sőt, még a német légierő néhány Stukája is részt vett az akcióban. Egyébként a németek már előzőleg is sokszor próbálták az orosz előrenyomulást fékezni a Stukák bevetésével, de hát ezek ellen nem lehetett hatékony eszköz az egy-bombás Stuka. A Luftwaffe támogatása végül is nagy szó volt, mert kevés ilyen gépe volt a német haderőnek. Egy hadseregcsoport is csupán egyetlen Stuka-ezreddel rendelkezett. Nem tudom pontosan, hogy hány gép tartozott egy ezredbe, de valószínű, hogy nem sok. Igen drága volt egy ilyen repülőgép, hiszen – ami akkoriban azért nagy szó volt –, hangsebesség felett repült. Komoly fedélzeti műszerek, bombakioldó voltak ezekben a gépekben. Szemben az orosz Ratákkal, ahová a bombákat kosárban vitte fel az orosz pilóta, és a cél fölött egyszerűen kiborította a kosarat. Ugyanis az oroszoknak alig voltak bombázóik, de nem is nagyon izgatták magukat emiatt, hiszen az amerikaiak porig bombáztak mindent, ami akadályozta volna az oroszok előrenyomulását. Nos, lényegében ezért volt ez a Rata az egyetlen harci gépük, a kosárral együtt…
A Makowicze elfoglalása azért is volt fontos, mert aki ezt a magaslatot birtokolta, az ellenőrizni tudta az egész kiterjedt vidéket. A támadást a hadosztályparancsnokunk vezényelte, engem a századommal együtt arra a szakaszra jelöltek ki, ami közvetlenül a hegytető alatt volt. Meg kell mondanom, a legkellemetlenebb gerincvonalat kellett bevennünk, elfoglalnunk. Jobbról csatlakozott hozzánk az 1. sz. Hegyidandár, őket alkalmilag vetették hozzánk. Csúcs Gyurka volt a századparancsnok, aki mellettem rohamozva foglalta el a csúcsot. Mióta az Akadémiát elvégeztük, nem találkoztunk. Képzelheted, mennyire összeölelkeztünk a hegytetőn! Ők tehát elfoglalták a csúcsot, én a századommal azt a gerincszakaszt, amit előírtak a számunkra. Az egész hegyvonulat a kezünkbe került, úgyhogy a hegy lábáig megszálltuk a Makowicét.
Az egész oroszországi hadműveletek legegységesebb alakulata a mi zászlóaljunk volt. Zászlóaljparancsnok Illés Károly volt, aki az Akadémián tereptan tanárunk volt. No, és a három századparancsnok: a Nemes Dönci, ugyanabból a 35. Gyalogezredből, Balog Ádi és én. Igen jó barátok voltunk, az Ádi a mai napig jár hozzám, pedig elég messze lakik, Bad Ischl-ben. Később a sorsunk is hasonlóan alakult, annyi különbséggel, hogy őt az orosz bíróság ítélte el, engem a magyar. Ő 25 évet kapott, amiből hatot leült, én is hatot ültem a kiszabott tízből. Ő a makowiczei helytállásért kapta meg a vitézséget, amit aztán később Kisbarnaki Farkas Ferenc adott át neki – Németországban.
Ott voltunk tehát védőállásban, fönn a hegygerincen tíz napon át, amikor a Csúcs Gyurkáékat leváltották. Német hegyivadászok jöttek a helyére, szabályos váltással. Aztán ők ellenőrizték tovább a Makowiczét. Persze, az oroszok állandóan próbálkoztak a visszafoglalással, de Gyurkáék minden támadást visszavertek. A németek viszont a harmadik orosz kísérletnél a csúcsot otthagyták.
Mikor az oroszok elzavarták a németeket a hegygerincről, a fejem fölé ültek a csúcson. Onnan a mi védőállásunkat végig be lehetett látni, elég volt nekik egy géppuskafészek, és minden mozgást megakadályoztak. Borzasztó nehéz, köves talajú hegyoldal volt, kínkeservvel ástunk magunknak valamiféle fedezéket, kúszóárkot. De a parancs az volt, hogy ott kell maradni.
Ott történt, hogy kiküldtek hozzám egy harccsoport-parancsnokot, bizonyos Rózsa őrnagyot. Tudniillik törzstisztet addig nem lehetett előléptetni, amíg hadműveleti területen nem teljesítet szolgálatot. Nos, emiatt vezényelték ki a frontra ezt az őrnagyot, de nem tudtak más beosztást adni neki, hát legyen ő a harckocsi-parancsnok az én harccsoportomnál. Éjszaka jelentkezett nálam, és azt mondta: Édes fiam! Ne hidd, hogy én a felettesed akarok lenni! Csinálj úgy mindent, ahogy eddig. Majd elüldögélek itt melletted, amíg a szolgálatom tart.
A harcálláspontomat négyszögletesre vágtam ki, úgyhogy ülve ki tudtam nyújtani a lábam. Ő pedig tényleg mindig mellettem ült. Fejünk fölött egy kúp alakú szénatető volt, ahogy arrafelé nevezték: a csúszka. Már hogy be ne lássanak föntről. Egyszer marmeládét hoztak ellátmányként, és a Rózsával együtt oda tettük a fejünk mellé, a harcálláspont szélére. Persze, az orosz vaktában lövöldözött, mint a bolond, és véletlenül eltalálta a lekvárt, ami aztán a Rózsa őrnagy ölébe vágódott. Szegény nagyon betojt, hogy eltalálták, merthogy vörös lett a nadrágja, ott elöl…
A csúcs visszafoglalása egyébként nem volt a feladatom, így aztán két hét után leváltottak bennünket, valami német egység jött a helyünkbe. Minket aztán gyülekezőbe vittek, mert a terv az volt, hogy az Árpád-vonalra kerülünk, és ott fogunk védőállásokba vonulni. Hátravittek Kőrösmezőre, ott gyülekeztünk, átrendezték a hadosztályokat, ezredeket, és akkor kerültem az egységemmel együtt az Egri Gyalogezredbe, ugyanis a 35. Gyalogezredet megszüntették, annyira kevesen voltunk.
Közbevetőleg említem, hogy itt, a harcok során találkoztam régi jó bajtársammal, Márk Gyukival, igaz, csak telefonon. Ő volt a szomszéd század oktatótisztje. Nagyon rendes ember, hazáját szerető katona volt. No, az oroszok észrevették, hogy nálunk váltás van, és szét akarták verni ezt a magyar alakulatot. Komoly harcok dúltak két napig, és ez a kedves jó barátom, a Márk Gyuki adta telefonon az utasításokat, hogy mit csináljak. Az egyik signumomra éppen ő terjesztett föl, de hogy ennek a fölterjesztésnek abban a zavaros helyzetben mi lett a sorsa, máig nem tudom.
Tehát az Árpád vonalra akartak bennünket vezényelni, hogy feltöltsük az ottani létszámot. Igen ám, de közben a háborúból kiugrottak a románok. Kőrösmezőn ugyan bevagoníroztak, de az Árpád-vonal helyett Nagyváradra érkeztünk, majd onnan Aradra, ahol a románok ellen vetettek be. A várostól délre volt valami bőrgyár, ott húzódott meg valamennyi román katona, és ezt a bőrgyárat kellet az egységemmel visszafoglalni. Nem volt nagy kunszt. Ahogy mi megjelentünk, a románok úgy füstölögtek el. Reggel nyolcra értünk oda, kilenckor már jelentettem az ezredparancsnokomnak, hogy a parancs végrehajtva, a bőrgyár a miénk. De hiába voltak hadműveleti sikereink, az oroszok mindent elborító tömegei csak özönlöttek. A románokat arra használták, hogy a Gyimesi – szorost biztosítsák a számukra, ugyanis ott jöttek át azok az orosz páncélosok, s vonultak tovább Debrecen felé, a páncélos csatába. Ezek már akkor tudták, hogy ott fognak megütközni a németekkel… Sok hadosztálynyi harckocsi vonult el előttünk, mi pedig fokozatosan hátráltunk. Az oroszoknál az volt a rend, hogy a hadműveleti erők, akik a tényleges harci cselekményeket hajtották végre, mentek elől, és az üresen hagyott területekre azok az alakulatok vonultak be, amik a tényleges okkupációt végezték el. Ezek voltak a legveszélyesebbek. A debreceni csatába vonuló páncélosok közül egy sem lőtt a magyarokra, hisz nem ez volt a dolguk. Egy tömegben mentek előre, egy kukoricáson keresztül, ahol mi is meghúzódtunk. Tőlünk úgy száz méterre lehettek, még integettek is nekünk! Addig-addig vonultunk visszafelé, amíg elértük a trianoni határt – Almáskamarást. Ezt a települést kétszer foglalták el az oroszok. Óriási tömegben jöttek. Ezek már a megszállók voltak. Kidobtak bennünket, de aztán, hajrá! Vissza. Háromszor foglaltam vissza tőlük Almáskamarást!
Természetesen hiába foglaltuk vissza Almáskamarást, a háború kimenetele szempontjából ennek semmi jelentősége nem volt. Aztán nekünk jöttek az oroszok, de nem adtuk fel harc nélkül. Tankokkal is támadtak, egy kisebb egységgel ugyan, de azok is T-34-esek voltak. Ezek, bár nem a fősereghez tartoztak, de ahhoz képest, hogy nekünk jobbára már csak könnyűfegyvereink voltak, komoly ellenerőt képviseltek. Gömbkerek gödröket ástunk a harckocsik ellen. El is jöttek azok egészen a századomig. Történt, hogy az egyik ilyen lyukban én csücsültem, a másikban Gyuri, a legényem. Az egyik tank pont a fejem fölött fordult meg, nyilván azzal a szándékkal, hogy belepasszírozzon a földbe. No, annyi földet nem is kaptam a nyakamba, mint akkor, de ezen kívül semmi bajom nem esett! Aztán Almáskamarástól felsőbb parancsra még hátrább vonultunk. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, ugyanis minket az egész háború folyamán sose vetettek ki az állásainkból. Mindig parancsra kellett otthagynunk a harcálláspontot! A hadtest a Kőrösök találkozásánál gyülekezett ismét, ott, ahol a három Kőrös, a Fekete-, a Fehér- és a Sebes Kőrös összefolyik. Parancsnoka Kisbarnaki Farkas Ferenc volt. Összehívta a teljes tisztikart és tájékoztatott bennünket, miszerint a felderítői jelentésekből teljesen egyértelmű, hogy az egész Tisza-vonalat végig megszállták az oroszok. Fölöslegesnek ítélt minden szembeszállást velük, mondván, hogy semmi hadműveleti esélyünk nincsen, kár lenne minden csepp vérért. Ugyanis a Tisza védhetőségét, vagy feladását a T-34-esek és a Tigrisek már eldöntötték a debreceni csatában. Óriási veszteségeik ellenére az oroszok maradtak a porondon. Itt jegyzem meg, hogy ebben az ütközetben volt egyébként az orosz páncélos erők legnagyobb vesztesége is. Kisbarnaki levonta a következtetést, és kimondta, hogy így, egységesen a hadtestet vezetni nem tudja. Majd a századparancsnokokra bízta azt a feladatot, hogy akármilyen megoldást alkalmazva, jussanak el Ceglédre, mert ott lesz az újabb hadtest-gyülekező. Szokták kérdezni, hogy vajon milyen érzés úgy harcolni, hogy érzem, tudom: ez a háború elveszett? Bizony, végtelenül kellemetlen, de az emberben munkál valami veleszületett kötelességteljesítés, és persze, az esküje is kötelezi, hogy amíg képes harcolni, hát harcoljon az oroszok ellen. Én azokat a személyeket – Vörös János altábornagyot – vagy vezérezredest? – meg a többieket –, akik átálltak a másik oldalra, szabályosan és gond nélkül árulónak tartom. Velük semmiképpen nem akartam összekeveredni. Szerencsére erre nem is volt esélyem, már csak azért sem, mivel Moszkvában már megszületett a parancs, hogy a Vörös János-féle hadsereget bevetik a magyarok ellen. Aztán mégsem került erre sor.
Tehát Cegléd. Nekiindultunk hát a Tiszának, ki-ki a maga elképzelése szerint. Én azt találtam ki, hogy a századomat tíz egységre osztom, ugyanis útközben eléggé megszaporodtunk. Tudni kell ehhez, hogy sok alakulatát vesztett, csellengő, de hazafias érzelmű katona csatlakozott hozzánk, ha észrevett bennünket. Így lettünk százötvenen, tehát még több emberről kellett gondoskodnom, ha már elfogadtam őket. De azt én is tudtam, hogy együtt nem fog menni, ezért döntöttem a megosztás mellett. Készítettem tíz darab térképvázlatot, mindegyik osztagnak egyet-egyet, hogy lássák, miként juthatnak el Ceglédre. A tiszai átkelést az osztagparancsnokok fantáziájára bíztam, csak annyit kértem tőlük, próbáljanak összeköttetésben maradni velem. „Az úti célt ismeritek, aki kitart amellett, hogy az orosszal harcolni kell, az kövesse az én táv-irányításomat!” Az egyik csoportot én magam vezettem.

folytatjuk…