(1897-1970)
Élete végső negyedszázadában az egész ország Péter bácsija volt; bácsizták azok is, akik tanácsért fordultak hozzá, azok is, akik vitatkoztak vele, néha még a nála idősebbek is. Nemzeti intézmény lett, a testet öltött parasztság, amely végre maga intézi sorsát, és alakítóan szól az ország dolgaiba. Öntudattal és hangsúlyozottan, történelmi szerepként játszotta a parasztot, falusias öltözékével, nyakkendőtlen ingével és örökös csizmájával, amelynek viselése nagyon is indokolatlan a budapesti aszfalton, ha nem jelképként húzza lábára az ember. Veres Péter azonban a maga személyében is jelkép akart lenni, egész magatartásával közölni, hogy ő paraszt a fővárosban is, paraszt a miniszteri székben is, paraszt az irodalomban is. Osztályának, amelyből érkezett, a legszegényebb falusiaknak, a pásztoroknak, a cselédeknek, a Gyepsor lakóinak igazát hirdette kezdettől fogva, és felemelkedését testesítette meg a későbbiekben.
Író volt, azaz író is volt, méghozzá érdekesen fogalmazó. Fontos kérdéseket vitató író, akinek ugyanúgy műfaja az elbeszélő próza, mint az elmélkedő publicisztika, sőt fiatalabb korában még verseket is írt, mégis ez az egész nagy irodalmi életmű csak az egyik megnyilvánulása volt közéleti tevékenységének, eszköz a társadalmi, erkölcsi, néha filozófiát súroló vitaanyag kifejtéséhez. Politikus volt, államférfi a szó legeredetibb és legpátoszteljesebb értelmében, és sokoldalú közéleti tevékenységének az egyik formája volt az irodalom.
Az összehasonlítás önkéntelenül is adódik Szabó Pállal, aki harcostársa volt a paraszti mozgalmakban, a Nemzeti Parasztpártban, ahol egymást váltották az elnöki székben, a népi írók körében. Az irodalmi tudat némiképp egymás mellé is állítja őket mint a kor két legjellegzetesebb parasztíróját. Szabó Pálnak is mozgalmas és mozgalmi volt az élete, ő is osztályuknak szószólója, ő is közéleti ember olykor magas posztokon, sőt ő is viszonylag későn érkezik el a szépirodalomhoz. De Szabó Pál mindenekelőtt író, művész, csevegő, anekdotázó, ember- és helyzetábrázoló, aki akkor is írt volna, ha szavaival a gyönyörködtetésen kívül semmi más hatást nem ér el. Helyzeténél és erkölcsi meggondolásainál fogva úgy írt, hogy egyben politizált vele, de más helyzetben és más erkölcsi meggondolásokkal is művésszé érik alkati mesemondó egyénisége. Veres Péter viszont alkatilag politizálni akart, és politizált minden eszközzel, többek között irodalommal is, és az már sajátos szerencse, hogy jó érzéke volt az íráshoz is. Ha Szabó Pál valami oknál fogva nem válik íróvá, akkor élete nem több, mint a paraszti mozgalmak egyik hamar feledhető, tevékeny alakjáé. Ha Veres Péter egyetlen szépirodalmi művet sem ír, akkor is a század magyar történelmének az egyik maradandó emlékű, nagy alakja.
Élete kalandos és tanulságos regény, az első felét meg is írta még negyvenéves korában Számadás című önéletrajzában. De ez az önéletrajz csak odáig tart, hogy a harcos parasztemberből végül író is lesz. Hiszen nem sokkal ezelőtt lépett csak be az irodalomba, és akkor sem szépirodalmi művel, hanem Az Alföld parasztsága című társadalmi körképpel, amely amaz évek divatos szociográfiai irodalmához kapcsolódott, és azonnal feltűnt, felhívta a figyelmet írójára. Ez a harmincas évek második felében történt. Veres Péter addigra sok kalandot megért, többszörösen börtönviselt, a csendőrök és az újságolvasók körében ismert nevű ember volt. Balmazújvárosból jött, a legeslegszegényebbek mélyvilágából; kiskondás, juhászbojtár volt gyermekkorában, kamaszfővel pályamunkás, sihederkorától fogva vesz részt az agrárszocialista mozgalmakban. A Földművelő Egyletben kezd el olvasni, ott alapozza későbbi iskolán kívül szerzett, furcsa vegyességében is bámulatos nagy műveltségét. Serdülőkorától haláláig szenvedélyes olvasó volt, mindent elolvasott, ami a kezébe került, és minden elmélkedésre izgatta.
Az első világháborúban már katona, megismeri a tűzvonal kalandjait és megpróbáltatásait. Forradalmárként jön vissza a háborúból. A tanácsköztársaság idején Balmazújvároson földet oszt, majd a direktórium tagja lesz. A bukás után előbb Romániában fogják el és internálják, majd itthon ítélik fogházra. Szabadulása után megint hol földmunkás, hol pályamunkás, de most már nagyon tudatosan politizál. Tagja a földmunkás-szakszervezetnek is, a szociáldemokrata pártnak is. De érzékenyen reagál minden társadalmi megmozdulásra. Ezekben a húszas és harmincas évtizedekben a keresés állapotában van. Tudja, hogy a cél a nép felszabadítása, de még mindig nincs meg a kialakult világnézete: marxizmus és nacionalizmus közt ingadozik; nemegyszer közeledik a politikai jobboldalhoz, miközben cikkeket ír a Népszavának. 1934-ben egy Népszavában írt elmélkedéséért újra bebörtönzik.
Publicistának már régen megérett, kialakította a maga jellegzetes magyarázó-elmélkedő, jóízű fordulatokkal teljes stílusát. De csak harminckilenc éves korára érkezik el első könyvéhez, negyvenéves korában önéletrajzához, és csak ezek után a szépirodalomhoz. De a Gyepsor elbeszéléseivel és verseivel egyszeriben fontos alakja a népi írók körének. Gyorsan követik a novelláskötetek és a kisregények, ezek mellett a publicisztikus vitairatok. És ahogy a fasizmus erősödik, a világnézetek közt ingadozó Veres Péter lényegében egyre baloldalibb. Egyéni stílussal vegyíti a parasztromantikát a marxizmussal, de céljaiban kétségtelenül szocialista. Ezért azután annyira gyanús a hatalom szemében, hogy a második világháború idején mint megbízhatatlan elemet nem katonának viszik, hanem munkaszolgálatosnak, mint a zsidókat. A fasiszta rémuralom idején megszökött, és egy budapesti pincében rejtőzködve várta ki a felszabadulást.
Attól kezdve a politikai élet egyik főalakja, és az irodalom egyik hangadója. A maga személyében jelentette a kommunistákkal együtt szocialista hazát építő Nemzeti Parasztpártot. Hol miniszteri székben ült, hol elnöki székben, néhány évig az Írószövetségnek is az elnöke volt. Ekkor vált országos Péter bácsivá, nemzeti bölccsé. De ebben a korszakban, pontosabban az ötvenes évektől kezdve lett elsősorban író. Azzá tette az irodalompolitikai szükséglet. Kellett az új, a szocialista regény a magyar parasztságról. És Veres Péter most azt vállalta, hogy megteremti a paraszti félmúlt krónikáját, a regényciklust a falu századfordulótól felszabadulásig terjedő korszakáról. Három részletben jelent meg a végül is A Balogh család története gyűjtőcímű regényfolyam. Írt ő közben és később számos egyéb művet, nagy érdeklődést, néha vitákat is kiváltó kisregényeket, amelyek már a teljesen kiérett író alkotásai, de a főmű, az életmű fő teljesítménye mégis a nagy regényciklus, századunk hazai irodalmának egyik reprezentatív alkotása.
Veres Péter azonban közben sem szűnt meg mindenhez hozzászóló nemzeti bölcs lenni, és irodalomról, kultúráról, időszerű erkölcsi kérdésekről ugyanúgy megvolt a maga véleménye, mint a napi politika eseményeiről. És ami véleménye volt, azt megmondta, megírta. Mindig lehetett vitatkozni vele, nem is bánta, ha ellentmondanak, szerette az eleven vitákat. De ha vitatkozni is kellett olykor vele, amit mondott, az mindig meggondolkoztató volt. Ezért olyan érdekesek és gondolatébresztőek olvasónaplói, amelyekben könyvekről beszél, könyvekkel vitatkozik.
Alakja odatartozik nemzedékének magyar történelméhez. Írói arcképe nélkül lehetetlenség elmondani az új magyar irodalom történetét. Ma már csak azoknak Péter bácsi, akik személyesen ismerték, a következő nemzedékeknek már nemzeti klasszikus.
