Budapest északi határánál a Duna jobb oldalán, a budai hegyvidék lábánál fekszik Békásmegyer.
Az első említés, amely falu történetéhez kapcsolódik 1368-ra datálható, ekkor a terület tulajdonosai az óbudai apácák, majd 1477-ben egy csere által a pilisi apátságé lett. A török hódoltság első évtizedeiben a falu még virágzott. Az 1580–81-es török adólisták nem kevesebb, mint 35 adófizető házról tanúskodnak. A XVII. század második felére a helység teljesen megsemmisült. Az 1690–95 közötti népszámlálások meg sem említik Békásmegyert, a későbbi, 1727-es is mint kietlen helyet jegyzi, amely ekkor a Zichy család birtokához tartozott.
Az 1740-es évek körül kezdődik meg e terület német telepesekkel történő benépesítése. Az ideérkező telepesek úgy tapasztalták, hogy a hely fekvése, a talaj adottsága tökéletesen megfelel egy virágzó község létrehozásához. A keleti irányba nyitott völgykatlan kiváló lehetőséget nyújtott a gyümölcs-, és szőlőtermesztéshez. A Dunáig nyúló földeknél jobbat kívánni se lehetett volna a letelepedéshez. Gyönyörű panoráma tárul elénk akár a Kálvária hegyről, akár a Róka hegyről tekintünk szét. Rögtön szembetűnik, hogy a kialakult közlekedési és kereskedelmi útvonalak mennyire előnyösek voltak Békásmegyer számára. Így lett Krottendorf 1054 hektárnyi végső soron tiszta német ajkú közösség, a XVIII. század első felében. Ettől kezdve a falu rohamos fejlődésnek indult, melyet a népszámlálási adatok is bizonyítanak:
Az összlakosság létszáma:
1830 = 849
1900 = 2027
1930 = 8447
1941 = 13089
Az Ófalut 1950-ben csatolták Budapesthez.
A falu szerkezete és társadalmi megoszlása a múltban
A falu telkei jellegzetes svábelosztású nadrágszíj telkek, ahol szőlő- és gyümölcstermesztés folyt. A falu utcái szélesek voltak, a házak előtt dió, akác, és szederfák állottak, melyek nyaranta hűs árnyat kínáltak az utcai padokon pihenő, tereferélő falusiaknak.
Az időjárás viszontagságai ellen vastag házfalakat terméskőből építették. A parasztházakhoz a hátsó udvar irányában terménytároló kamra, istálló tartozott. Nagyra becsülték a hideg pincét. A ház mellett álló nyári konyha, amelyben tavasztól őszig főztek és étkeztek központi helye volt családi együttlétnek. A lakások berendezése nem volt hivalkodó.
A falu többsége egyszerű, igen szegény ember volt. A legfontosabb társadalmi szerepet a kisbíró, a doktor, pap illetve a tanító töltötte be a faluban a múlt század első felében.
Hagyományok, a mindennapi élet szokásai
Fantasztikus falusi élet folyt akkortájt, szinte mindenki ismert mindenkit. Az, hogy generációk laktak együtt, természetes volt. Nyugdíjrendszer nem lévén, a család fiataljai tartották el az időseket. Így a hagyományok folyamatosan tovább éltek, a család és a nép szokásait együtt tartották és ünnepelték. Az asszonyok és leányok jellegzetes sváb népviseletet hordtak.
„Akkor már 12–13 évesen dolgozni jártak, mert az iskolát nem tudták fizetni. Mert akkora volt a szegénység és a keresetre meg szükség volt. Sokan a négy elemit sem járták ki. Annak idején, hogy megmaradjon a pénz is, gyalog jöttek, gyalog mentek. Nem volt busz, nem volt közlekedés. Az egyedüli közlekedés a régi HÉV volt, a HÉV, az meg drága volt.” (részlet Legendi Mátyással készült interjúból)
Születés: A gyerekek mindnyájan a szülői házban jöttek a világra. A faluban mindig voltak bábaasszonyok, akik segédkeztek a szülésnél. Az első gyerek legtöbbször a keresztszülő nevét kapta, az utána következőket a szülőkről vagy nagyszülőkről nevezték el. (Csak 1930 után fogadtak el idegen, illetve magyar neveket is.)
Lakodalom: A faluban nagyon korán házasodták a fiatalok. A fiatal párok ugyan saját maguk találták meg egymást, de a szülők mondták ki az utolsó szót. Már napokkal a lakodalom előtt megkezdődött a sütés-főzés. Az ünnepség a mennyasszony házánál indult, majd a lakodalmas menet a vőfély vezetésével, zenekísérettel megindult a templomba. A ceremónia után megkezdődött a vacsora és a tánc, amely reggelig is eltartott.
Temetés: Az emberek ugyanúgy otthon haltak meg, mint ahogy otthon születtek. Betegségek esetén egymáson segítettek, ami a család minden tagja számára magától értetődő volt. Halottat a tiszta szobában ravatalozták fel, ahol a rokonok és barátok gyertyafény mellett virrasztottak, halkan imádkoztak és beszélgettek. Ha meghalt valaki, fekete zászlót tűztek ki a ház oromzatára.
Kukorica-, tollfosztás: „Ősszel, amikor volt a betakarítás, akkor összegyűltek a rokonok. Akkor volt a kukoricafosztás, mert hazahozták a tengerit. Akkor az egész család a rokonokkal együtt ott volt a kukoricafosztásban. Akkor úgy volt, hogy aki az első piros kukoricacsövet megtalálta, az abbahagyhatta a kukoricafosztást. Amikor a nagy hideg bejött, akkor ugyanúgy a rokonok, hol ennél, hol annál a háznál összejöttek, és volt a tollfosztás. Vágtak kacsát, libát, mindent és összegyűjtötték a tollat. Télen aztán összeültek és ment a mese, főleg a nők voltak ott, meg a gyerekek.” (részlet Legendi Mátyással készült interjúból)
Disznóvágás: A hideg idő beálltával megkezdődött a disznóvágások ideje. Korán reggel talpon volt az egész család, megérkezett a böllér és megkezdődött a munka. A kóstolni való hurka-kolbászt a gyerekek vitték el a szomszédoknak, rokonoknak.
Mosás a Dunában: „Befogtak lovaskocsit, összegyűjtötték a szennyest, ilyen nagy lepedőbe bekötötték, levitték a Dunába. Kimosták. Amikor ki volt mosva, ugyanúgy fölpakoltak mindent és jöttek haza. Otthon volt a szappanfőzés, ezt vitték magukkal. Ez a háború után már megszűnt.” (részlet Legendi Mátyással készült interjúból)
Hitélet, egyházi év ünnepei, szokásai: A letelepedés kezdetétől a keresztény hithez tartozó szokások meghatározzák a falu életét. A falu központjában álló templom mindig az összetartozás jelképe volt. A keresztelés, az elsőáldozás és a bérmálás igen jelentős állomás volt a gyermekek életében. A keresztény élethez tartozó ünnepeket megtartották. Igen fontos esemény volt a híres sváb bálokra való készülődés.
Kitelepítés – 1946
Az egyik legmegrázóbb időszak a falu életében a II. világháború végén az itt élő németajkú családok kiutasítása.
„A svábokat, akiknek az ősei már 200 év óta részt vettek az ország építésében, kik a magyar államot mindig mintaszerűen szolgálták, most marhavagonokba dugták, és két transzporttal Nyugat-Németországba szállították, 575 családot (2281 fő) szakítottak el a szülőföldjüktől. Igaz, hogy 112 családot mentesítettek a kitelepülési kötelezettség alól, de megbélyegezettséget ők sem kerülhették el. Az első csoport 1946. február 28-án, a második a csoport március 5-én hagyta el az Óhazát. Az itt maradottak mély szomorúsággal vették tudomásul szüleiktől, testvéreiktől, barátaiktól való elszakadást. Az itt maradottakkal a kapcsolat sosem szakadt meg ez eleinte leveleztek, később találkozókat szerveztek Németországban, majd a magyar hatóságok megengedték hazalátogatást is.”(Szülőfalunk Békásmegyer, 1997, 13-14.)
„A kitelepítéskor én még pici voltam, ezt én csak úgy tudom, amit anyámék mondtak, hogy 30 kg holmival bepakolhattak a vagonba, azt sem tudták, hogy hová mennek, szóval… Aki német ajkúnak vallotta magát, azt kivitték, aki azt mondta, hogy ő magyar anyanyelvű, azokat nem telepítették ki. A fele rokonság ment, a fele meg maradt. Rég volt a kitelepítés. Akik megmaradtak, elővették a listát, hogy milyen nevet választhat és magyarosították a nevüket, azért volt, aki ragaszkodott a német nevéhez.” (részlet Legendi Mátyással készült interjúból)
Mosbach/Baden környéki települések falvai fogadták be a kitelepítetteket. A családok itt előröl kezdték életüket. Az elszakítás szülőföldtől, barátoktól, családtagoktól súlyos megrázkódtatást jelentett az emberek lelkében.
Társadalmi, gazdasági, infrastrukturális változások a kitelepítés után
A kitelepítés után Csehszlovákiából, Romániából, de a legtöbben Mezőkövesdről kapták meg a kitelepítettek ingóságait, és költöztek be az üres házakba.
„Mezőkövesden az elöljároságra behívtak minket. Ott kaptuk meg a papírt, hogy hova kell mennünk. A faluban, otthon minálunk, nagyon nagy volt a szegénység, nem volt munka. A férjemmel és Borkával jöttünk, aki 2 éves volt. Több család jött együtt. Megmutatták nekünk azt a házat, ahova beköltözhettünk. Bérbe adták nekünk. Volt, aki megkapta saját tulajdonba. Szerettem itt az embereket, semmi vita vagy rossz szóváltás nem volt. Voltak svábbálok és ugyanúgy elmentünk, barátságosak voltak. Temetésre eljártunk az egymáséira. Amikor a párom is meghalt, szinte mindenki eljött a temetésre, minden sváb ott volt. 30 évet laktam itt, aztán elköltöztem a lakótelepre, de ott nekem zártság volt. Visszajöttem, innen most nem mennék el semmi pénzért, nekem itt nagyon jó. ” (részlet Szabó Borbálával készített interjúból)
A magyar lakosság betelepítése nagy változást hozott a falu életében. A sváb hagyományok nagy része feledésbe merült. Az erőteljes magyarosítás hatására a német nyelv használata is háttérbe szorult. A rohamosan fejlődő környező ipari üzemekben dolgozott ekkor a falu lakosságának a többsége: pl. Csillaghegyi Téglagyár, Óbudai Hajógyár, textilszövő és -festőgyárak. A mezőgazdasági termelés, mint fő tevékenysége a falunak megszűnt.
A szocializmus időszaka
A szocialista korszak lakásépítő programjának keretében megindult 1975–76-ban a panellakások építése (11500 lakás), és 56 ezer ember beköltözése. Emiatt a falu egy kisebb részét lebontották. A falu infrastrukturális fejlettsége alacsony volt ezért sokan családi házukat lakótelepi lakásra cserélték. Ez újabb változást eredményezett a falu életében. A lakótelep építésének befejeztével átadták az ott lévő iskolákat is. Szinte minden évfolyamon 8-10 osztályt indult. Hirtelen, rengeteg ember lett Békásmegyeren. Meghosszabbították a HÉV vonalát, új állomást létesítettek, és új BKV-járatokat indítottak be, a Duna mentén hosszú, magas gátat építettek, ezzel védvén a települést az áradástól.
A rendszerváltás után
A rendszerváltás után a falu infrastrukturális fejlődése megindul: bevezették a csatornát, a gázt, a telefont, sok házban fürdőszobát építettek. Nagyon sok ház gazdát cserélt, sok régi düledező házat felújítottak. A falu belső magja műemlékvédelmi terület, így a felújításához különféle engedélyek szükségesek, és az átépítések csak a házak eredeti homlokzatának megtartásával lehetségesek.
Legendi Mónika
Irodalomjegyzék
Óbuda – Altofen, Békásmegyer – Krottendorf, Budapest III. kerület, Történeti kronológiája
Óbudai Helytörténeti Füzetek, Bp. 1996. I. évfolyam 1. szám
Szülőfalunk Békásmegyer
Braunhaxler Német Hagyományokat Ápoló Egyesület, Bp. 1997
Interjúk: Legendi Mátyással és Szabó Borbálával 2004-ből