És akkor jött a téesz és letarolta az Ezüsthegyet

– Parancsra tették!

Komor két szó, hányszor hallottuk az elmúlt utóbbi húsz esztendőben, bíróság előtt, mint olcsó védekezést, vagy egyszerű vállrándítással kísérve, könnyed beismerésként, amelyet nem követhet semmiféle megtorlás.

– Parancsra tették! – ismétli egy vékony, kék szemű öregember, akinek lenvászon nyári gúnyája lassan átázik az aprószemű, őszies esőben.

– Megkopasztották az Ezüsthegyet!
Vastag, bogos ujjával az Ezüsthegyet mutatja. Budapest határán állunk, a Duna jobb partján, ahol a budai hegyeket alacsonyabb halmok választják el a Pilistől. A helységet Békásmegyernek hívják, több mint ötezer ember lakja. Kertes külváros, amely természetes bájjal simul a vén Óbudához. Fölötte áll az Ezüsthegy, amelyet valaha ezüstfenyők karácsonyi hamva borított, azután az ezüstfenyőket kivágták. A táj nem karsztosodott el, mint a Pilis északi oldalán, ahol ötszáz év pusztításait gyógyítja harmincöt éve egy derék erdész, meztelen mészkősziklába ültetve a fenyőmagot. Ezt a tájat az ezüstfenyő után emberek vették munkába, beültették gyümölccsel, virággal, főzelékkel.

– Paradicsom volt – mondja csöndesen, a kék szemű, kékruhás öregember, aki nem bánja, hogy lenvászon gúnyáját lassan átmarja ez az októberies permet. – De aztán megkopasztották.
– Mikor? …
– Valamikor az ötvenes értekben… Parancsra tették.

A traktor

Az Ezüsthegy megkopasztásának története nem sok. A vékony öregember, Márkus János nyugalmazott villamosvasúti felsővezeték-szerelő, így emlékezik rá.
– A felszabadulás után az emberek beleálltak az Ezüsthegy tábláiba. Príma föld ez, valóságos televény. Pest még ki volt éhezve, a gyümölcsnek, zöldségnek nagy ára volt… Olyan volt a lendület, kérem, hogy azt hitte volna az ember, egyszerre beépítik az egészet, kihúzva Békásmegyer határait messze a nagy hegyekig … Tavasztól őszig ontotta a termést… ötvenben, ha jól emlékszem, de lehet, hogy egy évvel később, megállt minden.
– Miért?
– Megalakult a termelőszövetkezet… Kevés volt benne az ember, még keve­sebb a földművelő szakem­ber. Aki ezeken a földeken termelt, az jobbára gyári munkás volt, bejáró iparos­ember, nyugdíjas. Ezek a termelőszövetkezetbe nem na­gyon iparkodtak, igaz viszont, hogy nem is nagyon hívták őket… A termelőszövetkezetnek föld kellett… Ott volt az Ezüsthegy.

Mutatja megint az Ezüsthegyet vastag, bogos ujjaival. Ezekkel a törékeny csuklókon lógó nagy, száraz kezekkel negyvenöt tavaszától kezdve még tizenegy évig szerelte és javította a pesti villamos felsővezetékeit. Ujjai gyakran elfagytak, vagy áramütés perzselte a bőrét, akkor nyugdíjba ment.

– Mi történt?
– Egy nap, tavasz volt, elrendelték, hogy az Ezüsthegyet a termelőszövetkezet munkálja ezután. Egy napon megjött a traktor. Mondom tavasz volt, virágoztak a fák. A traktorral emberek is jöttek, fejszékkel tővágó, erős kapákkal, fűrészekkel. Kivágtak minden fát, kiforgatták a bokrokat, letarolták az egész Ezüsthegyet. Azután fölszántották.
– És bevetették – mondom csöndesen.

Az eső pereg s ködszerű, nyirkos fátyollal borítja az Ezüsthegy arcát. Az öregember megcsóválja a fejét s bogos ujjával hátratolja kalapját. Nyúlszőr kalapja van, bolyhos, puha jószág.

– Nem vetették be… Ügy maradt…

A parlag

– És azután?

Nehéz tovább kérdezni. Szembenéz velünk a gazdag budai, hegyvidéki táj, amelyet májusi üdeségében őrzött meg ez a különös nyár. A kertekben érett asszonyi párossággal leskelődnek az almák, a dáliák nagy bolond, bozontos virágaikat kínálják.
– Paradicsom volt?
– Paradicsom volt.
– És azután?
– Azután semmi… A traktor elment, csak a nagy durva hantok maradlak utána. Amikor egy virágzó kertet fölszántanak, az olyan, mint a frissen behantolt sír.
– És a falu?
– A falu csöndes volt.

Mert Békásmegyer még falu, pedig már Budapest. Eszembe jut, hogy akkoriban Budapest is csöndes volt. Ki szólalt volna föl azért, mert Pest határában parlagra szántottak száz, vagy kétszáz hold virágzó kultúrát?
– Soha, senki nem szólt?

A puha nyúlszőrkalap előrebillen.
– Néha… Talán… Megesett … Valaki csöndesen azt mondta, hogy mi lenne, ha megint munkába vennék az Ezüsthegyet?
– A válasz?
– Tartalékföld, biztosíték, majd sor kerül rá. De nem került rá sor… Gaz verte föl, vadrepce virágzott benne. Tavasszal és nyáron olyan volt, mint a folyékony arany.

Az Ezüsthegyből aranyhegy lett, csak éppen nem ért sem­mit. Nem termett semmit. Csalánt, bürköt, vadrepcét, tarackfüvet, ökörfarkkórót.
– Meddig tartott ez?
– Eddig az évig… A ter­melőszövetkezet új vezetősé­get kapott s az új vezetőség, amikor számba vette a ter­melőszövetkezet birtokait, na­gyot nézett.
– Nicsak az Ezüsthegy is a mienk.
– Nem is tudtak róla?
– Lehet, hogy tudtak ró­la, de megfeledkeztek róla. De az új vezetőknek eszébe jutott s elhatározták, hogy amit saját erővel be tudnak telepíteni, azt be is telepí­tik… Megint eljött a trak­tor és hant alá fordította azt a sárgás, aranyló, kártékony tengert. Az Ezüsthegy megint föltárta barna humuszát, ám a termelőszövetkezet munka­erejéből nem futotta arra, hogy betelepítse az egészet.

Maradt ötvenöt hold.

A vállalkozás

Ötvenöt hold kiváló minő­ségű termőföld, amelyre nem jutott a termelőszövetkezetből emberi erő, idő és munka. A földművesszövetkezet amely tárt kapukkal várta, mit te­rem az Ezüsthegy, azt java­solta, hogy azt az ötvenöt holdat társulásos alapon tele­pítsék be, olyan emberekre bízva, akik vállalják az ugar feltörését. De honnan vegyék az embert?
– Békásmegyerről – mondták a földművesszövetkezet emberei.

Többen legyintettek: – Békásmegyer az ilyesmire nem kapható. Békásmegyer nem alkalmas ilyenfajta kollektív munkára.

Senki sem mondta ki, de benne volt, hogy mit lehetne kezdeni azokkal az emberekkel, akik alól egyszer már kiszántották a virágzó kerteket?

A népfrontcsoport helyi titkára mégis úgy gondolta, hogy lehet valamit kezdeni Békásmegyerrel, csak ott kell megfogni, ahol érdemes.

– De hol érdemes?
– Azoknál az embereknél, akik régen nagyon jól kertészkedtek, akik értik a módját, ismerik az Ezüsthegy földjét, éghajlatát, erejét. Ezeknek az embereknek a nevét listába foglalták és a tavaszi, kora nyári estéken járni kezdték a házakat. Csöndesen, óvatosan kezdték pedzeni a kérdést, nem akarták fölbolydítani a régi sérelmeket.
– Nehezen ment?
– Nem voltam ott – mondja a kék szemű, lenvászon ruhás öregember –, én csak hallomásból tudom, hogy nem volt nehéz. Sokkal könnyebb volt, mint várták. Volt aki azzal vágott közbe az első szóra, hogy végre, eszükbe jutott?…

A listán szereplő nevek mellé számokat írtak. Kétszáz öl, háromszáz öl, négyszáz öl. De hát kétszáz–háromszáz ölekből nehezen áll össze ötvenöt hold, márpedig az Ezüsthegyen ötvenöt hold várt gazdára.

Egy este, már május volt, egy hajlott ember azzal állított be a körzeti párttitkárhoz: – Hallom, földosztás lesz megint…

A szó, hogy „földosztás”, kivirult az emberek képzeletében. Sokasodtak az esti látogatók, a csöndesen kérdezgetők s 1966. július 26-án a földművesszövetkezet kezdeményezésére meghirdették az alakuló gyűlést.

Az ötvenöt hold új gazdájának egyelőre ötven ember jelentkezett. Az ötven ember „lejegyzett” tizenkét holdat, s e tizenkét holdon megalakult az „Ezüsthegy Társulásos Kertgazdálkodás”.

Az ajtón azóta is kopognak.

Kérdezem Márkus Jánost, van-e remény arra, hogy jövőre mind az ötvenöt holdat beültetik s az Ezüsthegy megint Ezüsthegy lesz?

– Biztosan beültetik… Arra, kérem, mérget lehet venni, hogy beültetik. Ezek az emberek tudják, mit ér az Ezüsthegy, mit lehet kihozni belőle. Akkor is tudták, amikor vadrepce termett rajta, meg somkóró. De nem szóltak attól fogva, hogy kipusztítot­ták, mert szebbet és jobbat akartak csinálni belőle, de nem csináltak belőle semmit

Az eső eláll, visszafordu­lok Budapest felé. Óbudán ez jut az eszembe: hány Ezüsthegy lehet Magyarországon?

forrás: mno.hu, Baróti Géza (1966. augusztus 28., 7. oldal)