Demográfiai kérdések új nézőpontból

A faluban sok fiatal család él, az utcán járva egyre több kisgyermekes szülővel, babakocsit toló anyukával találkozhatunk. De vajon ez a helyzet országos szinten is? Antal Z. László, falunk lakója, az MTA Szociológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa ezt a kérdést feszegeti a Magyar Nemzetben megjelent írásában, és szavaiból az tűnik ki, a kép nem olyan kecsegtető …

A felsőoktatás bővítésével mélyülhet Magyarországon a demográfiai szakadék

Egyre gyakrabban jut eszembe egy régi magyar film, 2×2 néha 5 a címe. Ebben a filmben egy fiatal fiú és egy fiatal lány (Zenthe Ferenc és Ferrari Violetta játszotta a főszerepeket, Révész György volt a rendező), ha nehezen is – ahogy azért ez régebben még lenni szokott –, de egymásra talál. A film címe arra utal, hogy a szerelemesek varázslatos világban élnek, amelyben a 2×2 józansága háttérbe szorul. Ha azonban alaposabban elgondolkozunk a film címén, akkor rádöbbenünk arra, hogy maga az élet nem fér bele a 2×2 józanságába, s ha csak e szerint élnénk, akkor a társadalom nem lenne működőképes! Életünk szerencsére tele van csodálatos dolgokkal. Ilyen többek között a szerelem, a gyermekek születése, a gyógyulások egy része és a természet szépsége is. Ez a csodálatos világ azonban az erőteljesen érvényesülő gazdasági ra­cionalitás miatt egyre jobban háttérbe szorul. Ennek a változásnak a következménye többek között a demográfiai válság, az ökológiai rendszer „legyengült állapota” és az éghajlatváltozás is. Ennek a változásnak a következményei olyan súlyossá váltak, hogy ma már a társadalmak fenn­maradását is veszélyeztetik. A sajátos racionalitás és a demográfiai folyamatok közötti kap­csolatról a következőképpen fogalmazott David Coleman, az oxfordi egyetemen tanító de­mog­ráfus: „… nem olyan nyil­ván­való, hogy racionális, művelt embereknek egyáltalán miért legyen gyermekük”.

Közel két évtizede foglalkozom a népesedési folyamatok szociológiai elemzésével. Kutatásaim közben midig lenyűgözött a demográfusok eleganciája és nagyfokú önkontrollja, amikor az oktatás és a születésék száma közötti összefüggéseket elemzik, de az ebből levonható következtetéseket nem mondják ki. Annak ellenére, hogy közismert az oktatás – és különösen a felsőoktatás – bővítésének hatása a gyermekszám alakulásra, az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a felsőoktatási férőhelyek szá­ma az európai országokban és a kilencvenes évek elejétől kezdve Magyarországon is. A fel­ső­ok­ta­tás­ban részt vevő hallgatók között pedig megnőtt a lányok aránya, s a legtöbb európai or­szág­ban ez az arány már nagyobb, mint 50 százalék. Ma hazánkban is az a legerőteljesebb elvárás a lányoktól, hogy „szerezzen diplomát”, miközben alig (vagy egyáltalán nem) esik szó arról, hogy a család alapítása és a gyermekek nevelése is az élet alapvető fontosságú része. (A jelenlegi társadalmi válság egyik súlyos tünetének tekinthető, hogy a mai feltételek között és a gazdasági racionalitás szempontjából valóban ez a legjobb elvárás.) Egy négygyermekes édesanya egyszer azt mesélte el, hogy amikor társaságban elmondta, hány gyermeke van, úgy érzete, hülyének nézik. (Ma olyan különleges világban élünk, amelyikben valóban nor­ma­sértőnek számít, ami egykor természetes volt, és ami a társadalom egé­szé­nek fenn­ma­ra­dá­sa szempontjából létfontosságú.)  A diploma megszerzése után a lányoktól azt várják, hogy megs­zerzett tudásukat használják, és nyilván ők is ezt szeretnék. A felső­ok­ta­tá­si rendszer azon­ban mindezidáig nem vette észre – vagy pontosabban fogalmazva, nem talált megfelelő választ arra, – hogy a férfiak képzésére kialakított intézményekben egyre több helyen többségbe kerültek a nők. A születések számának ala­ku­lá­sát számos jól ismert körülmény befolyásolja, és számos még nem ismert ok is befo­lyá­sol­hat­ja, de a „racionális” gondolkodás ilyen mértékű elterjedésében mégis a felsőfokú intéz­mé­nyek­nek van kulcsfontosságú szerepük. Ezért, és a felsőoktatásról most folyó vita miatt emelem ki ezt a szempontot.

A demográfia olyan tudomány – és ez egy nagyon fontos előnye más társadalom­tudomá­nyok­hoz képest –, amely lehetőséget kínál arra, hogy a meglévő korlátok között, de a „jövőbe tekintsünk”. Kamarás Ferenc, aki évtizedek óta foglalkozik a hazai népesedési folyamatok statisztikai elemzésével, készített két fontos jövőbe tekintő ábrát. Az első ábra azt mutatja be, hogy a kilencvenes évek elején radikális fordulat következett be Magyarországon a szülőképes korban lévő nők és a születések számát tekintve. Míg korábban a szülőkorban lévő nők és a megszületett lányok számat mutató görbék többé-kevésbé párhuzamosan voltak, addig ezek a görbék ettől kezdve eltávolodnak egymástól! S éppen a nagy létszámú kor­osz­tá­lyok idején történt mindez, ami még súlyosabbá teszi e változás következ­mé­nyeit. Ugyanezekben az években nyíltak meg tömegesen a felsőoktatás kapui a fiatalok előtt, s folytatódott az a tendencia, amely Magyarországon a Nyugat-Európai országoknál  korábban elkezdődött:  tovább nö­vekedett a lányok aránya a hallgatók között.

1. ábra: Évenkénti élveszületések (1947-2002) és a 20-29 éves nők száma (1947-2023)

A következő ábra pedig azt mutatja be, hogy hogyan alakul a szülőképes korban lévő nők ará­nya a következő évtizedekben. (Ezek az ábrák nem becslés, hanem a már megszületett lá­nyok számának figyelembevételével készültek!)

A családalapításhoz és a gyermekek neve­lé­sé­­hez természetesen férfiakra is szükség van. A férfiak számának várható alakulását az ábra nem mutatja, de az ő esetükben is ehhez hasonló csökkenésre számíthatunk. A gyermekek ne­ve­lésére képes korosztályok ilyen radikális mértékű csökkenés esetén folyama­to­san csökken annak az esélye is, hogy annyi gyermek szülessen, amennyi a társadalom mű­kö­dő­képességének megőrzéséhez és fennmaradásához feltétlenül szükséges. (A kialakult de­mográfia válság és a migráció kapcsolatát elemző 2000-ben megjelent ENSZ jelentés – Replacement Migration –  kimutatta, hogy a bevándorlók számának növekedése nem kínál megol­dás erre a válságra.)  Ez a két ábra vészjelnek tekinthető, amelyet az eddigieknél sokkal komolyabb kell ven­nünk. Ezért különösen fontos, hogy ezt minél többen – az ország vezetői és lakosai egya­ránt – megismerjék.

A jövőbeli tendenciákat ismerve elmondhatjuk: ma már olyan helyzet alakult ki az országban, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy a fiatalok újra felfedezzék, és egyre gyakrabban átéljék az élet csodálatos szépségét, és meglássák egymásban és gyermekeikben az igazi csodát. Ezért az igazi üzenet számukra ma az, hogy 2×2 csak néha 4!

Demény Pál, nemzetközileg elismert demográfus az ENSZ felkérésére már évekkel ezelőtt kidolgozta azt a javaslatot, hogy azoknak a nőknek, akik család­anyák szeretnénk lenni, és azoknak a férfiaknak, akinek szintén fontos a család, lehetővé kel­le­ne tenni ezen elképzeléseik és vágyaik megvalósítását.(Magyarországon minden európai országnál magasabb a gyermekek utáni vágy a fiatalok között, de ezeket a vágyaikat a későbbiek  során a fiatalok nem tudják megvalósítani.)   . Ma már azt mondhatjuk, hogy a kialakult krí­zis­hely­zet­ben minden diplomás tevékenységnél jobban meg kellene becsülni – erkölcsileg és anya­gi­lag egyaránt – azokat a fiatalokat, akik számára a család a legfontosabb érték.  Ezt a jelen­legi ok­tatási rendszer és különösen a felsőoktatás rendszer nem segíti elő, sőt inkább ellene hat.

Évek óta tanítok különböző felsőoktatási intézményekben. Így volt és van lehetőségem arra, hogy minderről személyesen is meggyőződjek. Számos ezt alátámasztó érv helyett inkább egy személyes élményemet írom le, amely azt jelképezi, hogy milyen abszurd helyzetek alakulnak ki az oktatás során. Életem egyik meghatározó élménye volt az a néhány óra, amelyeket – szociológia oktatóként az orvosképzést tanulmányozva – a budapesti orvosi egyetem első éves egyetemi hallgatóinak ana­tómiai óráin töltöttem. Az órákat a boncteremben tartották. A boncasztalt ültük körbe a tanárral és a hallgatókkal együtt, ami eleve meghatározta az óra hangulatát. Az egyik órán a tanár elővett néhány koponyát, és elmondta, hogy az egyetem anyagi helyzete miatt nem jut pénz műanyag koponyákra, ezért igaziakat fogunk tanulmányozni. Ezeket a koponyákat vették kézbe a hallgatók, akiknek körülbelül a fele volt fiú és fele lány. 18-19 évesek! Megdöbbentő élményt volt látni, hogy a csinos fiatal lányok halottak koponyáját fogják a kezükben, miközben lehet, hogy a nagymamájuk ebben a kor­ban már a kisbabáját ringatta a karjaiban!

A következő évben éppen ennek a cso­port­nak tanítottam szociológiát, így a hallgatókkal erről is beszélgettünk. Az egyik lány azt mondta: egymás között is beszédtéma, hogy, rossz helyen vannak és  nekik inkább gyerekeket kellene nevelni.  E felismerés után azonban szinte lehetetlen a váltás. Olyan erőteljesen érvényesül a társadalmi nyomás a folytatásra, hogy e fiatal lányok nem képesek ezzel szembeszállni. Továbbra is tanulásra biztatja őket szinte minden és mindenki, s közben nem mondják el nekik – pedig ez is jól ismert ma már –, hogy milyen nehéz lesz számukra a csa­lád­ala­pítás és a gyermekek nevelése. Cseh-Szombathy László, aki az egyik legismertebb csa­lád­szo­ciológus volt, egyik írásban fogalmazta meg, hogy hosszútávon nem működőképes az a tár­sadalom, amely a családtól annyi forrást von el, amennyi már nem teszi lehetővé a család fenn­maradását. Jelenleg éppen ez történik Magyarországon és számos más országban. Azzal a különbséggel, hogy már nem csak a családi erőforrások elvonásáról van szó, hanem a csa­lád­alapítás megakadályozásáról is!

Mindezt azért írom meg éppen most, mert a felsőoktatási törvény vitája közben az oktatásnak a születések számát és az egész ország jövőjét befolyásoló következményeit is figyelembe kel­le­ne venni. Ha a korosztály 40 százaléka vagy ennél még magasabb aránya lesz nappali tagozatos hall­gató, akkor a jelenlegi tendenciák folytatódhatnak vagy fel is erősödhetnek. (A diploma meg­szerzése után kitolódik az első gyermek megszületésnek ideje, a kívántnál kevesebb gyermek születik, és már egészségügyi gondok is gyakrabban jelentkeznek, a munkáltatók egyre része is késleltetésre ösztönzi a diplomás lányokat.) Ilyen arányok elfogadása és támogatása a költ­­ségvetésből nem az ország előnyét, hanem elfogyását jelenti.

A gazdaság racionális „uralma” nem magyar és nem új jelenség. Ez több évszázada tartó folyamat, amelynek káros következményei napjainkban különösen erőteljesen érvényesülnek. Max Weber, a szociológia klasszikusa felteszi a kérdést: mivel magyarázható, hogy Európában (Nyugat-Európát értve ezen) alakult ki a piac­gaz­daság, és hogy itt következett be az ipari forradalom. Weber szerint az újfajta racionalitás – amely ebben a formájában itt és csakis itt alakult ki –egyre szélesebb körben történő elfogadása, majd uralomra jutása ad magyarázatot a fordulatra. A gazdasági racionalitás térnyerése átalakította az egyes emberek és a társadalmak életét. Wéber gondolatának lényege, hogy míg az emberek célja korábban az üdvösség megszerzése volt, addig a gazdasági racionalitás elfogadása után a „pénz és a még több pénz szerzése” lett az élet új célja. Az új célok jegyében született meg a homo oeconomicus, amely az európai or­szá­gokban mind a mai napig a domináns elképzelés az emberről magáról. Max Weber úgy véli, ezzel a változással bekövetkezett a „világ varázstalanítása”. Ez a „varázstalanított” világ azután fokozatosan kiterjesztette hatását a Föld számos országában. Ma­gyarországon is ez az uralkodó elképzelés ma az emberről és a világ működéséről. Ennek szellemében tanítják gyermekeinket a legtöbb iskolákban és a felsőoktatási intéz­mé­nyek többségében. Ennek az alapvető változásnak a következményei – a kétségtelen anyagi gya­ra­podás mellett – egyre jobban befolyásolják az emberek, köztük a fiatalok gon­dol­ko­dá­sát és viselkedését. Mindebből arra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a demográfia katasztrófát csak akkor tudjuk elkerülni, ha ki tudunk szabadulni a „varázstalanított világ” fogságából.

Van-e esély arra, hogy a felsőoktatás mellett/helyett a fiatalok családalapításukra is legalább akkora, de inkább nagyobb erkölcsi és anyagi támogatást kapjanak? Van-e esély arra, hogy a fiatalok legalább a választás lehetőségét megkapják, és ne csak a diploma lehessen az egyetlen szinte kö­telezően követendő, megélhetést biztosító lehetőség számukra. Van-e esély arra, hogy a fiatalok számára ne jól fizető diplomás (esetleg külföldi) állás legyen a vonzó, hanem például nyugodt, békés élet egy öko-faluban, erős és összetartó közösségben, ahol többgyermekes családjuk ellátását egyre nagyobb mértékben maguk tudják megoldani? Mindennek esélye minimális. De ezt a cikket elsősorban azért írtam meg, mert jól tudom, hogy a 2×2 szerencsére csak néha 4! S titkon bízom abban, hogy visszata­lá­lunk a varázslatos világba, amelyben egyre többen tudják, hogy a 2×2 5 is lehet!

Antal Z. László, MTA Szociológiai Kutatóintézet – tudományos főmunkatárs

(megjelent: Magyar Nemzet 2010. nov. 20.)