Adventi népszokások – kántálás

December 21, péntek, este. Az 5. emeleti lakásban félhomály van. A nagyszobában Kati, a félszobában én. Egy órája, hogy itthon vagyunk a „Szállást keres” soros állomásából. Valamit csinálunk, de az ének szól a fülünkben: „Szállást keres … ne menjetek ma máshova…”. Nem is mozgunk csak ülünk, mert a gondolatok nem engedik a mozgást. Élesen szól a kaputelefon. Kizökkenek, órámra nézek: fél tíz! Ki lehet az? Egy pillanatig habozom, aztán felveszem a kagylót: „Tessék H… lakás.” Bemutatkozás helyett erős, egészséges, szép férfihangok beleéneklik a kapumikrofonba: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…”. Megmerevedek. Cikáznak a gondolatok: betlehemesek, még sosem láttam ilyet, de hát fél tíz, „ne menjetek ma máshova…”. Egy pillanatig tartott az egész, beleszólok a kagylóba: Jöjjetek fel! Betlehemesek, mondom hangosan a nagyszoba felé. Az előszobában felkattintom a villanyt. Várunk. Egyre erősödve halljuk: „lejött hozzátok, pásztorok…”. Ajtót nyitunk, helyet készítünk a hét kucsmás, báránybőr bekecses, furulyás, csörgő botos, bajuszos pásztornak és ők fújják: „József és Mária”. Most már a szívünk is érzékeli a fényt, nemcsak a szemünk. Amit tudunk mi is énekelünk, mosolygósan, hiszen ez az ünnep mosolygós! A dal zeng, a furulya úgy adja a díszítő hangokat, mint egy százesztendős, népdalgyűjtős fonográf henger.
Aztán a szemüveges, fiatal pásztor jókívánságot mond: „Áldja meg az Isten e háznak tájékát, kicsitől nagyig, ifjú gazd’asszonyát!” Csak könyvekből tudtuk, hogy ilyenkor lehet kínálni. Van jóféle szekszárdi vörös! Elfogadnak egy ujjnyit, mert máshova is mennek. Megtörlik bajszukat, új dalt kezdenek s gyalog mennek le a lépcsőn. Most is állunk fénnyel telten az ajtóban feleségemmel, halkul az ének. Sietünk az ablakhoz. Kinyitjuk, így látjuk, halljuk öröméneküket: „lejött hozzátok”. Mert ezt valóban mindenkinek hírül kell adni. Kicsinek, nagynak, e háznak, minden háznak! Kedves hét pásztorok! Köszönjük nektek ez örömteli perceket!

Hermann János