Csapatunk az elsők között szerveződött meg, 1989-ben. Helyzetünk elég bonyolult volt, ugyanis abban az időben tapasztalatunk e téren vajmi kevés volt, úgyszólván semmi. Kezdeti nehézségeinket, gyermekbetegségeinket a lelkesedés és a szülők segítsége hidalta át. A csapat nevét is egy szülőnek köszönheti, az azóta elhunyt Gallai József volt az ötletgazda: ő javasolta Julianus barát alakját, mint követendő példát. Persze az úton el kellett indulni. Indultunk is részben a magunk esze szerint, részben a Szövetség segítségét igénybe véve. Így utólag visszatekintve, be kell vallanom, szédületes tempót diktáltunk! Hiszen a hagyományos cserkész programokon kívül – kirándulások, nagytábor, próbák, stb. –, már az első években kitűnt a csapat hihetetlen tenniakarásával, képességeivel.
Nagy visszhangot keltett az 1992-ben megjelent csapatújságunk, a Zarándokút. Cserkész-színjátszóink sikere óriási volt, ezt vastapsok, zsűri-elnöki méltatások, és persze oklevelek tanúsítják. Az első generációs cserkészekkel 1996-97-ig voltunk együtt, utóbb bevezettük a vándortáborozás intézményét, nagy sikerrel, de ezeken a vándortáborokon már ott voltak az újabb generáció képviselői, 9-11 éves fiúk, lányok formájában.
Természetesen kicsit később ők alkották a második generáció törzsét, akikkel ugyanazokon a stációkon keresztül értük el a csapatélet sikereit. Igaz, az újságírás, színjátszás háttérbe szorult, de jött helyette az „alkotómunka” más formája: a „Vasajtós” nevű cserkész-odú teljes, sajátkezű átépítése, csapat-honlap elkészítése és karbantartása, stb. És a tavalyi év őszén kopogtattak a harmadik generáció ifjú képviselői…
Nem vagyok orákulum, nem tudhatom, mit hoz a jövendő, de a jelek szerint a békásmegyeri 313. sz. Julianus barát cserkészcsapat még sokáig nem fog létszámhiánnyal küszködni. Jó munkát!
Wittinger László
Tábori jelenetek:
