Feltettem magamban, hazámat szolgálom
Október 22-én, vasárnap, az esti misét követően fáklyás felvonulással emlékezünk meg Herhoff György emléktáblájánál, ezt követően a Szent József Ház nagytermében a Kákics zenekar megemlékező népzenei műsorára várunk mindenkit. Az előadás a Rákosi diktatúra áldozatairól, és az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseiről szól korabeli visszaemlékezések alapján. A belépés ingyenes!
Az ember csupán a történelem játéka, eszköze lenne? Vagy az Istené? A történelem szólhat-e az egyénről vagy csak az egyénnek szól, mindig a mában élő egyénnek?
Végül is megtisztelő: nekem írják, nekem tanítják vagy nekem ferdítik… Hát akkor?!
…de, ki jegyzi, tanítja az én, az apám vagy a nagyapám történetét vagy legalábbis azt, hogy, hogyan élték meg a történelmet. Mert a kérdés csupán ez lehet: A történelmet adott korban, adott pontról látni, egy adott szemüvegen keresztül.
No, ez az egyén!
Az adott pontról látó nagyapák, dédapák, akikről képek, levelek és szülői visszaemlékezések köszönnek már csupán nekünk. Ez a mi valóságunk és nem a csapodár, csalfa történelem, akit elszédít az éppen aktuális politikai ideológia naftalinszagú öltönye.
56-ról ötvenhatféleképpen hallottunk az iskolában, a híradóban, a sajtóban. Csak egy helyen mondták mindig ugyanazt: otthon. Igaz olykor halkan és hozzátéve azt, hogy ” Ezt az iskolában ne mondd ám, mert bajod lehet belőle!”
A féltő, gondoskodó szeretteink és barátaink elbeszélésein keresztül fogjuk bemutatni mi is a diktatúra, a forradalom és a megtorlás momentumait, ahogy Ők látták, ahogy ŐK MINDIG IS LÁTTÁK.
Janek József, Csoóri Sándor, Lendvai Sándor, Kodály Zoltán, Tárnok Gyula, Melocco Miklós Füzéki István, Dr. Andrásfalvy Bertalan ….
Az ismert nevek közt ott vannak azok is, akikről csak szűkebb körben tudnak, – egyének, akik megélték a forradalmat, egyének, akik látták a történelmet. Ez a közös bennük.
A zenés hangulatkeltés közepette megelevenítjük tetteiket, amiért börtönnel vagy éppen halállal lakoltak. Azokról is megemlékezünk, akik az ország elhagyására kényszerültek.
„Hazám, Hazám, édes Hazám bárcsak határid láthatnám…”
A diktatúra gúnyos (olykor horrorisztikus) alakjait megleckéztető hőseink anekdotáin, történetein keresztül visszük a tépett zászlót a forradalom felemelő pillanatain keresztül, és végül letesszük a megtorlás áldozatai elé, méltó főhajtással.
Szóljanak a dalok mellettük, velük, értük! A pesti eseményeken túl vidéki helyszínekre is elvisszük a hallgatóságot, hisz a zenénk is ilyen: Népzene. Benne van, a népé, azé, aki hegyeket tud mozgatni, akitől retteg az elnyomó.
Mert ez volt a jelene a diktatúrának: a rettegés. A jövője pedig a bukás.
„Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” , ahogy a barikádok zengettek a Kossuth nótától vagy, ahogy az olasz barátaink énekelték:”Avanti ragazzi di Buda! Avanti ragazzi di Pest”
Egész Európa mellettünk volt még az Újvilágból is üzentek nekünk, maga Elvis beszélt a forradalomról egy kiemelt show-műsorban. Mindhiába, „Nincsen károm, dehogyis nincs..” ,ahogy a falusi ember dúdolta, vagy az elmenők szavával élve ” Nem arról hajnallik, amerről hajnallott…”, vagy az itt maradókéval szólva: „Honnan jössz te oly leverten bús pajtás?…”
Magunkra maradtunk, mint ahogy a történelemben nemegyszer.
Magyar sors?
Aztán a nép fogja magát és belemártja pennáját az évezredek, itt gyülemlett, hazája földjét átitató vérbe és felírja az égre:
„Ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak,
Most akarják, most akarják kiirtani, de az Isten, a jó Isten nem engedi….”
Ilyen, a magyar lelket melengető dalokkal hozzuk vissza a diktatúra, a forradalom és a menekülés napjait 60 év távlatából, hogy megemlékezzünk az egyénre, hogy segítsünk visszahelyezni 56 eszméjét arra a polcra, ahonnét letaszították az évtizedek, ahol pufajkát terítettek rá a véres kezek, és ami előtt naftalinszagú öltönyök gazdái szorongatták egymás kihűlt, vértelen, áruló kezét.
Nincs mit megbocsátani, de jóvátennivalónk van.
Isten áldd meg a magyart!
